Gyerekkorunkban a testvéremmel vallásos nevelést kaptunk, katolikus templomba jártunk, ahol voltunk elsőáldozók és bérmálkoztunk is. Szerettem odajárni, de annyiból állt a hitünk, hogy amikor bűnt követtünk el, bementünk, meggyóntuk, és utána megkaptuk, hogy mennyi elégtételt kell elvégezni, de Jézus Krisztust nem igazán ismertük. Utána, ahogy nagyobbak lettünk, történt a családban egy tragédia, ami annyira megviselt, hogy kijelentettem: ha ilyen dolog megtörténhet, akkor szerintem nincs Isten. 15 éves lehettem, amikor teljesen megtagadtam. Ezután, ha valaki megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben, azt mondtam, hogy biztos van valaki ott fenn, de nem foglalkozik velünk. Ezt követően teljesen világi életet kezdtem el élni.
Majd fiatal felnőttként 2008-ban, amikor meghalt a nagypapám, a nagymamám megkért, hogy menjek el vele a templomba. Kerültem a templomokat, tagadtam, hogy Isten létezik, viszont annyira szerettem a nagymamámat, hogy az ő kedvéért elmentem vele. Nagyon féltem az egész helyzettől – azt gondoltam, hogy ha belépek a templomba, akkor felülről megszólal majd egy hang, hogy itt van egy nagyon bűnös ember, aki nem ide való. Természetesen nem történt semmi ilyesmi és azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha én már eldöntöttem, hogy Isten nem létezik, akkor mégis mitől félek? Viszont, ha mégiscsak van Isten, akkor lehet, hogy mégsem olyan rossz, mert nem mutatott rá arra, hogy én bűnös vagyok és nem kérdezte, hogy mit keresek a templomban.
Onnantól kezdve esténként elkezdtem imádkozni a magam módján. Nem kezdtem el templomba járni és a világi életem is teljesen megmaradt, de otthon mindig minden este imádkoztam. Aztán 2012-ben az egyik kollégám felesége elhívott egy pár nőt az irodából egy női konferenciára[1] és bár láttam a meghívót is, egyáltalán nem tűnt fel, hogy ez egy keresztény rendezvény lesz. Nem számítottam sok jóra, mert addigi tapasztalataim alapján, ha sok nő összejön egy helyen, az sosem végződik jól, de mégis elmentem.
A konferencia a születésnapom előtti napon volt és úgy kezdődött, hogy megkérdezték, van-e valakinek aznap születésnapja. Mivel nem volt senki, akinek aznap lett volna, azt kérdezték, hogy kinek lesz másnap, mire feltettem a kezem. Előre mentem, 600-an megtapsoltak, kaptam egy kis ajándékot és úgy éreztem, hogy már megérte eljönni. Ezután mondták, hogy akkor most dicsérjük közösen az Urat. Kétségbeesetten felnéztem és azt hittem, hogy hasonló ijedt arcokat látok majd, de amikor körbenéztem mindenhol nyugodt, mosolygós arcokat láttam.
Három lehetőségem volt. Felállok és kimegyek, itt maradok, de nem figyelek és telefonozni fogok vagy itt maradok és megpróbálom kideríteni, hogy minek örül ennyire ez a sok nő. Végül az utolsó mellett döntöttem. Felálltam én is és elkezdtem olvasni a dalok szövegét. Azt gondoltam, hogy ha igaz lenne, amit énekelnek, hogy az Úr mennyire szeret, hogy Isten milyen jó, az remek lenne, de mindannyian tudjuk, hogy nem ilyen jó és ez nem lehet igaz.
A vendégelőadó Gaby Wentland[2] volt, aki arról beszélt, hogyan mentik meg a nőket a prostitúcióból. Nagyon érdekes dolgokat mondott, rá tudott hangolódni az ember, még nem keresztényként is. Ahogy beszélt, egyszer csak úgy éreztem, hogy rám néz és azt mondja, hogy amíg nem bocsátasz meg, nem lehetsz boldog. Először felháborodtam, hogy hogy mer rám nézni, majd abban a pillanatban elkezdtem sírni. Éreztem, hogy nagy baj van, mert ha sírok, akkor az azt jelenti, hogy itt valami történik.
Ezután azzal folytatta, hogy nem kell egyedül megbocsátanunk, hanem Jézus Krisztus segítségével letehetjük a terheket és boldogok lehetünk. Gondoltam magamban, hogy ki az, aki ne akarna boldog lenni és ha még segítség is van hozzá, akkor én ezt akarom. Három ember jött fel bennem, akikre haragudtam és ott eldöntöttem, hogy én meg fogok bocsátani. Utána olyan boldogságérzetem volt, ami semmihez sem hasonlítható. Ekkor már 50% esélyt adtam annak, hogy lehet Isten valóban létezik, és elkezdtem járni a Kecskeméti Pünkösdi Gyülekezetbe, de nem a vasárnapi istentiszteleti alkalmakra, hanem először a filmklubba és a női körbe, mert ki akartam nyomozni, hogy tényleg van-e Isten és a női körben fel tudtam tenni a kérdéseimet ezzel kapcsolatban. Ott elmondták, hogy személyes kapcsolatuk van Istennel, azáltal, hogy imádkoznak és olvassák a Bibliát. Gondoltam, hogy ha ez ilyen egyszerű és nekik megy, akkor én is ki fogom próbálni és kiderítem, hogy igazat mondanak-e, tényleg működik-e. El is mentem Bibliát venni és ahogy olvastam, én is megtapasztaltam, hogy az Úr valóban szól az igén keresztül. A női alkalmakon is olvastam fel az Igéből és feltettem a felmerülő kérdéseimet is. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy nem akartak mindenáron meggyőzni és azt is megmondták, ha éppen nem tudtak válaszolni egy kérdésemre. Az Úr szépen fokozatosan elkezdett formálni belülről, minden emberi, külső erőszak nélkül.
Jó ideig jártam ezekre az alkalmakra és a gyülekezet lelkipásztora, Szerdi Szilárd minden filmklub alkalom végén megkérdezte, hogy megyek-e a vasárnapi istentiszteletre, amire én mindig nemet mondtam. Azonban egyszer végül úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek és elkezdtem istentiszteletekre járni, majd az Alpha Kurzusra is, ahol közösen ismerkedtünk a hit kérdésével és megtanultuk az alapokat. Egyszer csak Szilárd azt mondta, hogy ha úgy érzem, akkor következő lépésként jöhet majd a bemerítkezés. Mondtam, hogy szívesen járok gyülekezetbe, de bemerítkezni nem fogok, hiszen katolikus vagyok, meg vagyok keresztelve. Nem értettem, hogy miért kellene bemerítkeznem. Ez itt ennyiben is maradt.
Emlékszem, hogy pár hónappal később, az egyik istentisztelet után hazafelé mentem – akkoriban szinte szökelltem az utcán, annyira boldog voltam – és egyszer csak kimondtam, hogy Istenem, ne haragudj, hogy nem merítkeztem még be. Hiszem, hogy ez a gondolat az Úrtól jött és úgy voltam vele, hogy ha Isten tényleg létezik, akkor 100%-osan szeretném ezt csinálni.
A gyülekezetben mondták, hogy bemerítkezés előtt rendeznem kell a bűneimet. Megvoltak a saját erkölcsi kereteim és úgy gondoltam, hogy nem vagyok olyan rossz ember, de amikor egy bűnrendezéssel kapcsolatos könyvet olvastam, rájöttem, hogy alig van olyan bűn, amit a felsoroltak közül ne követtem volna el. Isten megértette velem, mennyire fontos, hogy ezeket a bűnöket rendezzem és elhittem, hogy ha őszintén megbánom a bűneimet, akkor Isten meg fogja azokat bocsátani. Ajánlottak egy lelkigondozó hölgyet, akinek megvallhattam a bűneimet – őszintén elmondtam neki mindent, olyan dolgokat is, amit senki másnak soha nem mondtam el. Hat és fél órán át tartott a beszélgetés, volt benne sírás, nevetés, imádkozás, úgy éreztem, mintha öt kilót fogytam volna – soha nem éreztem még magam annyira könnyűnek. Másnap volt a bemerítkezés és ahogy a padban ültem, hihetetlenül tisztának éreztem magam. Nincs ehhez fogható érzés.
Ezután szerettem volna még jobban megismerni Istent és valóban élő, személyes kapcsolatot kialakítani vele. Isten kegyelméből sok megtapasztalásom volt már – volt, hogy álomban kaptam kijelentést, volt, hogy hallható hangon szólt hozzám az Úr. Ha kérdésem volt a munkával vagy a magánéletemmel kapcsolatban, többször megtapasztaltam, hogy az Igén vagy testvéreken keresztül adott iránymutatást. Később Szentlélek-keresztséget is nyertem és Isten kegyelméből lépésről-lépésre megélhettem ezeket az áldásokat.
A gyülekezetben a testvérek a hívogatásukkal, a kedvességükkel, azzal, hogy minden kérdésemre válaszoltak, segítettek ezen az úton, de soha semmit nem erőltettek rám. Ha erőltették volna, nem tudom, hogy eljutottam-e volna idáig. Azonban így, hogy minden egyes lépést saját döntésemből hozhattam meg, Isten Lelke elvégezte bennem ezeket a folyamatokat.
Erre szoktam azt mondani, hogy aki keres, az talál.[3] Ezt valóban megtapasztaltam. Kerestem Istent és ő annyira kedves volt, hogy megengedte, hogy megtaláljam. A mai napig ezért vagyok a leghálásabb.
[1] A Magyar Pünkösdi Egyház Király Lányai Női Misszió éves konferenciája.
[2] A Christ for All Nations (Krisztus Minden Emberért) missziós szervezet munkatársa.
[3] Mt 7,8
