Berger Jánosné vagyok, 79 éves, 3 felnőtt fiú édesanyja, és 6 csodálatos unoka nagymamája. Hét éve boldog vagyok, és Isten kegyelmének köszönhetően, teljes életet élek. Nem volt ez mindig így!
1946-ban születtem egy szerető, jómódú, háromgyermekes családban. Édesapám építész volt, aki hihetetlen szorgalmával, tehetségével mindent megteremtett a családjának. Édesanyám nem járt dolgozni, ő vezette a háztartást… és az egész családot is. Mindenben az ő akarata érvényesült. Nagyon sokat tett értünk, nagyon szeretett bennünket, és a maga módján jót akart nekünk. Később, csak felnőtt koromban értettem meg, hogy túlzott szeretete, elvárása gúzsba kötött minket. Mindannyian az ő túlzott elvárásainak akartunk megfelelni, így egyikőnk személyisége sem fejlődött ki egészségesen. Az állandó megfelelési kényszer miatt félelemben, hazugságban éltünk. Én különösen sokat szenvedtem túlérzékeny természetem miatt, és állandóan elégedetlen voltam önmagammal.
Bár a világ szemében irigyelt ember voltam, és boldognak tűntem, mégsem voltam az! Sikeres tanulmányi eredményeim voltak, szerelmi házasságot kötöttem, három egészséges gyermekünk született. Pedagógus lettem, és nagyon szerettem a munkámat. Közben a lelkem mélyén ott voltak a megoldatlan problémák, az elfojtott bánat és a túlvállalások. Ezek ellen a legrosszabb megoldást választottam, az alkoholt. Ez sokáig nem jelentett nagyobb problémát, persze a gondjainkat sem oldotta meg. Sőt! Férjemmel együtt, aki szintén az alkohol rabja volt, egyre lejjebb csúsztunk a lejtőn. Továbbra is próbáltunk a gyerekeknek mindent biztosítani, de a legfontosabbat, a példás családi életet nem sikerült. Szenvedélybetegségünk miatt férjem 53 évesen meghalt. Két év múlva az édesanyám is. Én akkor teljesen belemerültem az önsajnálatba, és reménytelennek láttam az életemet. Egyetlen dolog volt, ami éltetett, a munkám. Akkor még tanítottam, és ott még helyt tudtam állni. 2001-ben nyugdíjba mentem.
Lett egy élettársam, aki hamarosan észrevette, hogy alkoholfüggő vagyok. Szerettem volna megváltozni, de az „én majd megoldom” hozzáállás nem volt eredményes. Nagyon közeledett a lejtő alja. Ekkor kereste fel az élettársam a húgomat, aki akkor már megtért ember volt, hogy segítsen. A húgom elém állt, és megkérdezte: „Éva, tudod, igaz, hogy nagy a baj? Nem gondolod, hogy segítségre lenne szükséged?” Ez a szembesítés felrázott. Ajánlott egy intézményt, ahol segíteni tudnak, hogy a lelkemben levő űrt Krisztus töltse be. Nagyon örültem (bár nem egészen értettem, miről is van szó), és már másnap jelentkeztem Dömösre, a Kékkereszt Egyesület Református Iszákosmentő Intézetébe. Itt kaptam az első reménysugarat. Itt tanultam meg, hogy „az Úr csodásan működik”, engem is szeret, és meg tud gyógyítani. Sokszor elolvastam a János 8,32-t: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” Rájöttem, hogy Isten Igéje nemcsak szabaddá tesz, de képes megváltoztatni az életfelfogásomat is. Isten elkezdett munkálkodni bennem, de még messze voltam a teljes szabadulástól. Sok minden fogva tartott, amelyektől nem tudtam (és akkor még talán nem is akartam) megszabadulni.
Hazajövetelem után 8 évig nem ittam, és nagyon boldogan éltem élettársammal és az egyre bővülő családommal. Azonban nem voltam teljesen szabad! Rá kellett jönnöm, hogy az alkohol csak egy láncszem volt a rabságom láncolatában. Tudtam, hogy valaminek még történnie kell velem. Többször is visszaestem, és egyre jobban marta lelkemet az önvád, a hazugság, a menekülés, a bujkálás. Úgy éreztem, hogy egy lefele húzó sötét spirálba jutottam. Már-már ott tartottam, hogy feladom, amikor újabb segítséget kaptam az Úrtól, ismét a testvéremen és a keresztlányomon keresztül.
Már elmúltam 70 éves, amikor bejuthattam a Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott, dunaharaszti „Hajnalcsillag” rehabilitációs intézetbe. 1,5 évig voltam ott. A gondozók áldozatos munkájának köszönhetően egyre inkább megismertem önmagamat, és kezdtem reménykedni, hogy Isten segítségével van gyógyulás. Alázatot tanultam, és azt, hogy nem az a fontos, hogy én kinek látom magam, hanem hogy Isten milyennek lát, és ami még fontosabb, hogy milyenné akar formálni. Hisz „mielőtt a világ meglett ő már engem eltervezett”. Az énképem kezdett helyreállni.
A másik nagy gát, ami akadályozott a gyógyulásomban az volt, hogy a nagyon szeretett, de már halott családtagjaimtól nem tudtam bocsánatot kérni, és nem volt módom kifejezni feléjük a megbocsátásomat. Mentorom segítségével ez is sikerült. Hónapokig leveleket írtam halott szeretteimnek, melyek tele voltak önváddal, és a meg nem értés fájdalmával. Amint így kiírtam magamból a fájdalmakat, a Szent Szellem segítségével, végül megszületett a teljes bűnvallás és megbocsátás. Képes voltam letenni az évtizedes terheket.
Sorolhatnám még, hogy mi mindentől szabadultam meg, de szeretném megosztani azt a különleges csodát, amit gyógyulásom időszakában éltem át. Egy szombati napon elvittek minket Budapestre, a Lurdy házba, a Király Lányai női konferenciára. Az előadások végén hatalmas tömeg énekelte a „Leborulok előtted és imádlak téged” c. dicsőítő dalt, amikor egy belső hang megszólalt bennem: „Menj előre te is, és add át magad teljesen az Úrnak!” Tudtam, hogy belül mélyen ezt akarom. Remegő lábakkal mentem előre, és amikor elmondtam a megtérők imáját, boldogság járt át, és teljes lelkemmel éreztem, hogy „soha nem leszek többé az, aki voltam rég…”
Azóta is boldogan teszek bizonyságot arról, hogy Isten megkegyelmezett, megtisztított, és elhívott engem.
Terápiám befejezésekor mentoromtól egy csodálatos igeverset kaptam búcsúzóul, „De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”[1] Hat év telt el azóta, és nekem sokszor jutnak eszembe ezek a sorok. Ha nem is könnyű mindig az életem, mégis bátran nézek szembe a jövőmmel, a még előttem álló útszakasszal. Hálát adok a nagy és szerető családomért, a Paksi Pünkösdi Gyülekezetért, ahol kedves, megértő testvérekre találtam. Szívesen veszek részt a gyülekezet életében, munkájában.
Bizonyságomat a következő személyes megvallással fejezem be: A szabadságban, melyre engem Krisztus megszabadított, megállok erősen, és nem kötelezem el ismét magam a szolgaságnak igájával.[2] ÁMEN!
[1] Ézs 40,31 (KG)
[2] Gal 5,1
