Tinikoromban a szüleim jobban szabadjára engedtek, mint amennyire én annak a felelősségével bírtam volna. Otthon nem sokat beszélgettünk a szexualitásról, nem tekintettem a szüzességemre értekként, így elég hamar, 14 éves koromtól kezdve szabadosan és felelőtlenül éltem ezen a területen.
19-20 éves korom körül értem el azt a szintet, amikor azt mondtam, hogy nincs lejjebb. Addigra a bulik és az alkohol világa is utolért. Azt éreztem, hogy üres vagyok, és mindenki csak kihasznál. Nem láttam magam értékesnek, nem ismertem az erősségeimet, nem voltak céljaim, és egyre jobban szégyelltem magam. Nem gondoltam, hogy bárki láthat még bennem valami jót.
Középiskolában drámatagozatra jártam, de sejtettem, hogy nem tudnám a színészetet hosszútávon csinálni. 2007-ben mégis egy művészeti iskolába jelentkeztem, de csak egy évet jártam oda, azután egy fél évig az ELTE-n magyar szakos voltam, de akkor már éreztem, hogy kell valami több, amiről szólhatna az életem. Elkezdett bennem munkálkodni az a gondolat, hogy nem én szeretném irányítani a sorsomat, hanem átadom a lehetőséget valakinek – akkor még nem tudtam, hogy kinek, csak annyit, hogy egy felsőbb erőnek. Ekkor kerültem Pécsre rekreációszervező-egészségfejlesztő szakra. Nem is tudom, hogy Pécset egyáltalán miért jelöltem meg, életemben egyszer jártam itt. Utólag viszont isteni beavatkozásnak érzem, hogy 2010-ben az iskola miatt ide költöztem.
Egy ismerősöm javaslatára elmentem a Janus Egyetemi Színház egy castingjára, és ott ismerkedtem meg Dáviddal. Ahogy megláttam, egyből úgy éreztem, hogy ő az, aki mellett le tudnám élni az életem, és először fogalmazódott meg bennem, hogy neki tudnék gyerekeket szülni, pedig korábban sosem dédelgettem ilyen álmokat. Úgy éreztem, hogy hazataláltam. Hamar közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk. Nekem fura volt a tisztelettudó és őszintén figyelmes attitűdje, és hogy szépnek látja a lelkemet. Egyrészt nagyon hálás voltam, hogy értékel, de nem értettem, hogy miért nem akar többet, hiszen egész addigi életemben mást tapasztaltam. Elkezdtünk beszélgetni erről, és ő nagyon óvatosan csöpögtette nekem Isten dolgait. Soha nem éreztem, hogy ítélkezne vagy bírálna, csak elképesztően erős elfogadást és megértést kaptam a szavain keresztül. Ő volt az első, aki beszélt nekem arról, hogy milyen az Isten szerinti szexualitás, és hogy nem fér bele, hogy mi úgy is együtt legyünk. Ezzel nem tudtam mit kezdeni.
Utána került szóba a bűnök elengedése. Én nagyon szerettem volna megkönnyebbülni és átadni az életemet Istennek, de ez nem volt egyszerű. Azt gondoltam, hogy nekem még valamit tennem kell, és nehéz volt elfogadni, hogy Jézus elég hozzá. Akkoriban igazán „arcul csaptak” a bűneim, hogy miket tettem, hogy hagytam, hogy kihasználjanak, és én is sok embert becsaptam. Fizikailag rám terhelődött ennek a súlya, erős fejfájásom volt, úgy éreztem, hogy szétrobbanok, hányingerem lett. Akkor fordultam először Isten felé azzal, hogy vegye el ezt tőlem. Az egyik nyári nap hazafelé sétáltam, amikor eleredt az eső. Azt éreztem, hogy az az eső olyan meleg, hogy szinte lelkileg is átmos – akkor egy valódi felszabadulást éltem át. Tudtam, hogy Isten elvette és elmosta a múltbeli dolgaimat, és én újjászülettem, már nem nehezedtek rám a bűneim, csak megkönnyebbülést éreztem.

Fotó: Pappmédia Fotó & Videó – Papp Attila Gyula
Volt, amit azonnal el tudtam engedni, például a szexuális kicsapongást, és nem esett nehezemre csak Dávidot választani, mert ebből megszabadultam, de más dolgokat Isten még évekig csiszolt rajtam, és a mai napig is munkálkodik bennem. Akkor már azt éreztem, hogy bárhogy alakul is Dáviddal az ismerkedésünk, én nem miatta, hanem Istenért akarok megváltozni.
Dávid már korábban megtért, de abban az évben merítkezett be, amikor megismerkedtünk, így elvitt erre az alkalomra a gyülekezetbe. Meglepő volt látni, hogy az emberek nem az alkohol és a drog mámorában állva tapsolnak vagy ujjonganak, mégis jól érzik magukat. Láttam, hogy van valamijük, ami nekem még nincs. Akkor is átéltem egyfajta otthonra találást. A megtérésem után kb. félévvel én is bemerítkeztem.
A családom nyitott volt arra a folyamatra, ami bennem zajlott, látták és értékelték a változásokat, Dávidot is szeretettel fogadták, érezték, hogy ez komoly dolog.
2013-ban összeházasodtunk, majd Budapestre költöztünk. Dávid közben elkezdte a lelkészi képzést a Pünkösdi Teológiai Főiskolán, és én úgy gondoltam, hogy ha a férjem ilyesmit tanul, akkor én sem akarok mást csinálni, ezért jelentkeztem pasztorálpszichológia szakra. A képzés igazi önismereti út volt, és nagyon sok falat lebontott bennem, nagyon élveztem ezt az időszakot. Azonban Dávid közben félbehagyta a tanulmányait, ami miatt volt bennem egy elbizonytalanodás, mert én Dávid miatt kezdtem tanulni. Végül elvégeztem a képzést. Ezután elkezdtem dolgozni, bébiszitterkedtem, animátor voltam játszóházakban és nem kerestem igazán, hogy hol szolgálhatnék.
Egy nehezebb időszak következett, egyik munkából a másikba bukdácsoltunk, és közben szerettünk volna babát is, amit Isten meg is adott nekünk. Félidős várandós voltam már, és még mindig nem láttuk úgy, hogy Budapesten épülne az életünk. Szívesen visszajöttünk volna Pécsre. Ezzel egyidőben Dávid szülei elmondták, hogy szeretnének minket azzal segíteni, hogy lakhatást biztosítanak nekünk. Éreztük, hogy ezt az utat Isten munkálta ki, pedig akkor még Dávidnak nem volt itt munkája. 2016-ban jöttünk vissza Pécsre, és a költözés után mindössze egy nappal Dávid állást kapott jó és biztos fizetéssel. Ez megerősített minket abban, hogy a váltás Isten akarata volt. Utána jöttek sorban a gyerekek.
A Covid alatt éreztem, hogy többé nem kifogásokat akarok keresni, hogy az anyai feladatok miatt miért nem tudok beleállni semmilyen szolgálatba, hanem a helyzet adottságai mentén akarom megkeresni, hogy mit tudnék tenni. Ekkor jött fel a szívemben, hogy kellene egy házicsoportot alakítani kisgyermekes anyáknak. Meg is alakult a csoport, és az azóta eltelt három évben én szervezem ezt a kis közösséget. Isten használja ebben azt, amit a főiskolán tanultam, és azt is, amit az anyaságban megéltem. Jó, hogy összejöhetünk és Isten dolgairól beszélgethetünk, mert vasárnaponként a gyerekek miatt mi nem tudunk igazán figyelni az igehirdetésre. Minden héten szerdán találkozunk, legtöbbször én készülök egy témával, amiről beszélgetünk, de van, amikor mások vállalják, és persze a babák miatt sokszor rugalmasan kell alakítanunk az alkalmainkat.
Mi emberek sokszor a saját töredezettségünk szemüvegén keresztül tekintünk másokra, és ha mi nem vagyunk jól, akkor őket sem látjuk rendben levőnek. Nekem az a célom, hogy ez a kisgyermekes időszak, ami néha taposómalom és a gyerekek miatt bezár minket, anyákat a négy fal közé, ne távolíthasson el bennünket Istentől. Helyette a közös megéléseink és az Igére fókuszálás mentén benne maradjunk, és Isten elhívását az anyaságban is megélve tudjon bennünk felnőni az, amit ő nekünk erre az időszakra akar adni.

A negyedik gyermekünk érkezése előtt volt egy kitekintésem. Nagy terhet és kötöttséget éreztem az anyaságban, és újra dolgozni akartam. Kerestem, hogy ki vagyok én, hova menjek tovább. Elkezdtem edzősködni és programszervezéssel is foglalkoztam egy fejlesztőközpontban. Azonban túl sok lett a teher, és rájöttem, hogy ezt nem akarhatja Isten. Elengedtem a munkát, és megértettem, hogy nem kell máról holnapra döntést hoznom. Hagytam magamnak egy csendes időszakot, hogy meghalljam, mit mond Isten. Akkor nagyon erősen éreztem, hogy ő az anyai identitásomat akarja igazán formálni. Ezzel együtt feljött bennünk Dáviddal, hogy Isten szeretne nekünk még gyermeket, vagy akár gyermekeket adni. Juli ezután érkezett hozzánk. Pedig korábban mindig ufóként néztem a sokgyermekes családokra.
Benne lenni valamiben mindig valami másnak a feladását is jelenti, és sokszor azért nem tudjuk megélni az egyiket, mert csak arra nézünk, hogy mit adtunk fel érte, de én nem akarom ennek a becsapását beengedni az életembe. Amikor eljön az ideje, Isten majd megmutatja, hogy mit szeretne tőlünk kérni, és mi csak készen akarunk állni erre.
Most először tekintek úgy az anyaságra, mint egy teljesértékű szolgálatra és munkára. Korábban úgy gondoltam, hogy csak az a munka, amiért pénzt kapok. Azonban Isten más perspektívát adott, most egésznek érzem magam abban, hogy a családom számára elérhető vagyok az életüknek abban a részében, amikor ez nekik nagyon fontos. Idővel ez átalakul, eljön majd, amikor Isten máshogy vezet, de most nem tudom, és nem is kell tudnom, hogy mit hoz a jövő. Azt szeretném, hogy olyan legyen az életem, a munkám, a szolgálatom, hogy abban a családom ne sérüljön. Ennek az időszaknak az értékét és az áldásait nem akarom veszni hagyni.
A karácsony minden évben máshogy alakul nálunk. Dávid és az én testvéreim is külföldön élnek, ezért, ha valamelyikük haza tud jönni, hozzá alakítjuk a karácsonyt. A Szenteste hete mindig őrült hét, minden ellene megy annak, hogy le tudjunk csendesedni, és arra figyelni, hogy Isten elküldte a fiát, de ezt igyekszem ellensúlyozni azzal, hogy én nem pörgetem bele magam abba, hogy lucullusi lakomával készüljek, van, hogy inkább rendelünk. A várakozási időszakban pedig próbáljuk a gyerekek fókuszát áttenni az ajándékról az adakozásra, a hálára, arra figyelni, hogy kik felé tudunk szolgálni, miért tudunk hálásak lenni. Igyekszünk nem hagyni, hogy a világ bedaráljon minket, helyette arra szeretnénk tekinteni, hogy Isten a bűneinket olyan távolra veti, mint napkelet napnyugattól, nem emlékszik rájuk, és új életünk lehet Jézussal. Ebbe akarunk belegyökerezni, és ezt beírni a szívünkbe.