Nem keresztény családban nőttem fel, semmilyen kötődésünk nem volt a hithez, a valláshoz, senki sem gyakorolta a családban. Ettől függetlenül nem volt rossz életünk. A szüleim dolgos, szorgalmas emberek voltak, amit meg tudtak tenni értünk, azt megtették. A nővéremmel nem szenvedtünk semmiben hiányt.
A ’90-es évek elején, amikor hetedikes-nyolcadikos lehettem, nagyon nagy divathullámként söpört végig az országon, az akkori fiatalok, tinédzserek között, a szkinhed[1] stílus, ami első körben az öltözködést határozta meg. Ezek a tinédzserek bakancsot, bomber- vagy katonai dzsekit és málhazsákot hordtak, illetve kopaszra nyírták a fejüket. A nálam pár évvel idősebbek már így öltözködtek, én 13 éves lehettem, amikor feltűntek, de még csak néztem őket. Azonban hamar utolért engem is ez a hullám és én is így kezdtem öltözni.
A kinézet mellé azonban egy ideológia is társult: gyűlölték a cigányokat és mindenért a cigányságot okolták. Nekem is voltak rossz megtapasztalásaim cigányokkal, a fiatalokkal, akikkel iskolába jártam és ezt ki is vetítettem a teljes cigányságra. Ekkor még ez ennyiben ki is merült, legalábbis az én részemről, de ahogy idősebb lettem egyre komolyabbá vált a gondolkodásomban és a szívemben is.
A történethez hozzátartozik, hogy a nővérem időközben megtért és elkezdett a családban Istenről, Jézusról, szeretetről és megbocsátásról beszélni. Azt gondoltuk róla, hogy szektás lett. Majd eltelt egy kis idő és kiderült, hogy igazából nincs baj, mert nem szektás lett, hanem láttuk, hogy elkezdett megváltozni az élete – neki nem voltak olyan nagy, kirívó mélységei, azonban hite és bűnbocsánata neki sem volt.
17-18 éves lehettem – talán pont a legaktívabb időszakomat éltem, amikor elkezdett ezekről beszélni. Nagyon furcsának tartottam, amiket mondott, mert teljesen ellentétes volt azzal, amiben én hittem. Ő a szeretetről beszélt, én pedig a gyűlöletről, az erőszakról, a bosszúról. Innentől fogva elkezdődött egy csatározás köztünk. Nem nyomult, nem akart mindenáron megtéríteni, de mindig nagyon határozottan kiállt Isten igazsága mellett. Én pedig – a másik határozott ember – próbáltam bebizonyítani, hogy nincs igaza és így ütköztettük a véleményeinket.
Különböző holokauszttagadó írásokat, újságokat, könyveket olvastam fajelméletről, arról, hogy a fehér ember genetikailag is felsőbbrendű. Sajnos vannak ilyen írások és én ezekkel próbáltam igazolni, hogy jól gondolkozok. Ő pedig mindig egy-egy bibliai igazsággal válaszolt. Nagyon kiakadtam, ordibáltam, ajtót csapkodtam, ő pedig mindig szépen beszélt velem.
Ahogy idősebb lettem, kijártam a szakképzőt – cukrásznak tanultam. Úgy volt, hogy továbbtanulok, de szüleim nyitottak egy kocsmát és inkább odamentem kocsmárosnak. Időközben a szkinhed mozgalom is egyre komolyabb lett és ez magával sodort engem, a gondolataimban is egyre mélyebben volt jelen ez az ideológia – egyre nőtt bennem a feszültség, a gyűlölet.
Mindemellett 18 éves koromban a szüleim bejelentették, hogy elválnak. Ez volt az életem első, talán legnagyobb csalódása. Tudtam, hogy nincs minden rendben és vannak gondok, de azt gondoltam, hogy hol nincsenek? Ez egy nagyon nehéz időszak volt számomra. Ezután nagyon megromlott a kapcsolatom az édesanyámmal – haragudtam rá, a helyzetre, a világra… mindenre.
A nővérem továbbra is beszélt nekem Jézusról, bűnbocsánatról, bűnről. Nekem a legnagyobb problémát mindig az okozta, hogy nem értettem, miért lennék én bűnös. Azt gondoltam, hogy felsőbbrendűbb vagyok a sötétebb bőrűeknél, a zsidóknál és amúgy is ezt a mozgalmat képviselem. Miért lennék én bűnös? Volt barátnőm, családban gondolkoztunk. Kocsmáros voltam, sok alkoholistával találkoztam, mondtam, hogy: „Ők a bűnösök, nekik kell prédikálni, nem nekem.” Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért lennék én vétkes. Ettől függetlenül a nővérem nem adta fel.
Teltek az évek, sok mindennel küszködtem, a cselekedeteimből pedig egyre inkább láttam, hogy nem jó úton járok. Az anyukámmal és az emberekkel is megromlott a kapcsolatom, már csak a szűk baráti körömet fogadtam el és éreztem belülről, hogy ez így nem jó. Tudtam, hogy rossz vége lesz, ha így megyek tovább, de nem tudtam megváltozni.
A testvérem egyszer egy délután, talán már huszadjára tette fel nekem a kérdést: „Pisti, ha személyesen megismerhetnéd Jézust, akkor érdekelne?” Ő a Timóteus Társaságnál[2] dolgozott, misszionáriusként, és volt akkor egy kis füzetük, amiben le volt írva az evangélium, erre volt ráírva ez a kérdés. Éppen olyan passzban talált, hogy igent mondtam. Újra elmondta az evangéliumot és azt, hogy Isten szeret engem – és én azért nem tapasztalom ezt a szeretetet, mert a bűneim elválasztanak tőle. Erre egy megoldás van – személyesen be kell fogadnom őt az életembe.
Amikor beszélt – és nekem ez volt a legfontosabb –, éreztem a szívemben, hogy az, amit mond, igaz. Nagyobb az az igazság, amit ő mond, mint amit én gondolok igazságnak. Akkor mondtam ki először, hogy: „Igazad van.” Mondtam neki, hogy: „Én nem tudok magamtól megváltozni.” Akkoriban már voltak próbálkozásaim, hogy például ne beszéljek csúnyán anyukámmal, ne legyek agresszív, de a természetemtől fogva ez nem ment. Mondta, hogy: „Semmi baj, hozz egy döntést, fogadd el Jézust és majd ő kézbe vesz és megváltoztat.” Megkérdezte, hogy imádkozhat-e értem, és én igent mondtam.
Imádkozott értem, és bár nem mindent értettem belőle, de azt igen, hogy megkérte Istent, hogy jöjjön be az életembe és bocsássa meg a bűneimet. Igazából csak végighallgattam, én nem is imádkoztam vele. Utána mondta, hogy ha ez a döntésem őszinte volt, akkor mostantól Isten gyermeke lettem. A kis füzet hátára rá is írta, hogy „Isten szeret”, „soha nem hagy el téged” és „Isten fia vagy”.
Abban a pillanatban én nem éreztem olyan nagy változást, de másnap elkezdődött egy folyamat, amiben úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. Felébredtem és nem éreztem gyűlöletet, eltűntek a korábbi negatív érzéseim és helyette szeretet jött a szívembe.
Akkor egy picit meg is ijedtem, hogy valami baj van velem, annyira új helyzet volt ez. Nem éltem még át ilyet korábban. A nővérem nyugtatgatott, hogy: „Tudod, tegnap imádkoztunk, Isten dolgozik az életedben.” Hozott nekem egy Bibliát, és kérte, hogy kezdjem el olvasni. Korábban egyszer beleolvastam a Bibliájába, de semmit sem értettem belőle. Most azonban értettem, amit olvastam, nagyon érdekelt és ittam a szavait.
Fotó: Opauszki Kamilla
Kocsmáros voltam még akkor is, és vittem magammal a Bibliát és ott olvastam. Azonban pár hónappal később otthagytam ezt a munkát, mert már nem éreztem benne jól magam. Leépült a baráti köröm, szakítottunk az akkori barátnőmmel is. Bizonyos barátok megmaradtak, és ők végigkísérték ezt a folyamatot, de akik csak bajtársak voltak, ők szépen eltűntek. Árulóvá váltam a mozgalomban, nem néztek rám jó szemmel.
2002 decemberében tértem meg, és 2003 februárjában mentem el a nővéremmel gyülekezetbe. Nagyon nagy szeretettel fogadtak, nem is értettem, miért ölelnek meg. Elkezdtem gyülekezetbe járni és elkezdődött a keresztény életem. Személyesen és gyülekezeti szinten is.
Több tetoválásom is van, amik a múltamhoz kapcsolódnak, de miután megtértem, megértettem, hogy Istennek nem ez az akarata. Többé már nem a magamé vagyok[3], nem tehetek akármit a testemmel, mint megtérésem előtt. Gondolkodtam rajta, hogy eltávolíttatom őket, de igazából ez is én voltam. Már nem ez vagyok, de ez voltam. Engem emlékeztet arra, hogy nem jártam mindig Jézussal és már többször tettem bizonyságot ezeken a tetoválásokon keresztül.
2003-ban bemerítkeztem, aztán rövid időn belül – 2004-ben – megismertem Durkó Albertet, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió vezetőjét. Elmondta, hogy nyitnak egy keresztény kávézót és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem ott dolgozni. Bekerültem a Cigánymisszióba, először, mint felszolgáló – ezt egy pár évig csináltam, utána pedig megkérdezték, hogy nem mennék-e velük missziómunkába is, bizonyságot tenni cigány gyülekezetekben.
Így történt, hogy elindult egy cigánymissziós vonal is az életemben, amiért nagyon hálás vagyok. Úgy gondolom, hogy Istennek jó a humorérzéke és nagy a kegyelme, hogy én – az én múltammal, volt szkinhedként – cigány fiataloknak beszélhetek a megtérésről. Ezt nagyon nagy kiváltságnak érzem.
[1] A szkinhed (angolul skinhead) avagy bőrfejű egy társadalmi szubkultúrát és az ahhoz tartozókat jelölő elnevezés. Gyökerei a munkásosztályhoz, a szegényebb néprétegekhez csatolják. Mind fiatalok voltak, akik bár a munkásosztályból kerültek ki, az utcán elegánsan, s a legújabb divat szerint öltözködtek. A bőrfejűek politikai nézetei széles skálán mozognak a szélsőjobboldali neonáciktól egészen a szélsőbaloldali anarchistákig.
[2] A Timóteus Társaság egyfelekezetközi keresztény ismeretterjesztő szervezet; a CRU (Campus Crusade for Christ) nemzetközi misszió magyarországi tagszervezete.
[3] 1Kor 6,19
