Molnár Róbert 49 éves, borász. 1995-ben alakult a családi vállalkozásuk a Baranya vármegyei Villányban, ahol szőlőt termesztenek, bort készítenek, értékesítenek és vendéglátással foglalkoznak. A vállalkozást ő vezeti.
„Vallásos környezetben nőttem fel, de inkább világi értékrendet követtem. Rossz volt az énképem, és nagyon sok félelmem volt. A sötéttől, az estéktől és a haláltól is féltem, már gyermekként. Az értékrendem középpontjában a pénz állt, és úgy éreztem, hogy a kapott szeretet a teljesítményemtől függ.”
Robi – külső szemmel nézve – szinte tökéletesen rendezett életet élt. Megnősült, gyermekei születtek, anyagi biztonságban éltek. Belül mégis gyötrődött: nem tartotta magát jó embernek, és tele volt félelmekkel. Alkalmanként problémái akadtak az alkohollal és a sportfogadásokkal is, de mivel ez ritkán fordult elő, sokáig nem volt szembeötlő.
„2016-ban elindultam lefelé a lejtőn, kezdett minden szétesni körülöttem. Az én hibámból tönkrement a házasságom, és folyamatosan sodródtam bele a depresszióba. Hatalmas bűntudat szakadt rám, amit nem bírtam elviselni. Vádoltam magam, és ez agyonnyomott. Nem tudtam világosan gondolkodni, mert a gondolataim fogva tartottak. Egyre mélyebbre kerültem, az életkedvem is eltűnt. Úgy érzetem, bármit csinálok, csak veszíthetek, ezért elkezdtem semmit sem csinálni.”
Robinak 2019-től egyre több egészségügyi problémája adódott, amiben a lelkiállapota is közrejátszott. A depressziótól már fizikailag is rosszul érezte magát, zsibbadt a keze, zúgott a füle, és csak korlátozva érzékelte a világot. Pszichiátriára is bekerült, de a Covid járvány kitörése miatt hazaküldték.
„Fel kellett építeni minden napomat úgy, hogy legalább egy pici jó legyen benne, és volt olyan nap, hogy ennyi sem sikerült. Akkor már nagyon nem akartam élni, csak az tartotta bennem a lelket, hogy kell, hogy legyen egy Isten, és hogy ott vannak a gyermekeim. Ekkor ért el Isten. 2020 novemberében egy tiszta pillanatomban találtam egy Facebook hirdetést, aminek az volt a címe, hogy „Beszélgessünk Jézusról!”. Nem tudom, hogy abban a mélységben honnan jött az erő, hogy válaszoljak, de megírtam nekik a telefonszámomat. Felhívott egy férfi, aki beszélt nekem Jézusról. Viszonylag hamar megtértem, elmondtam egy imát a telefonon keresztül. Ugyanakkor továbbra is kilátástalannak éreztem a helyzetemet, bár egy pici örömöt adott, hogy örök életem van. Úgy képzeltem el, hogy bár jött Jézus, azért még én fogom rendbe hozni a dolgokat. Ez nem volt jó ötlet.”
Robi továbbra is kapcsolatban maradt online azzal a férfival, akin keresztül megtért. Ő javasolta neki, hogy keressen egy gyülekezetet. Így talált rá az interneten keresztül 2021 tavaszán a Reménység Gyülekezetre, ahová el is kezdett járni.
„Megérintett, hogy az emberek milyen szeretettel fogadnak, de mindjárt azon gondolkoztam, hogy mi lesz ennek az ára, és mikor kell megfizetni? Soha életemben nem tapasztaltam azt, hogy nem volt ára a szeretetnek. Megdöbbentett, hogy Isten szeretete nem függ a teljesítményemtől. Úgy döntöttem, hogy bemerítkezek, de ez nem sikerült, mert a bemerítkezési alkalom előtt, 2021. július 23-án volt egy súlyos autóbalesetem. Inni kezdtem, és utána nem emlékszem semmire, arra sem, hogy autóba ültem. Ha nem a kórházban ébredek, simán letagadom, hogy vezettem. Más nem volt érintett, de én az árokba hajtottam autóval, és eltört a nyakam.”
Robi koponyájába négy csavart fúrtak, abba illesztették bele a fémszerkezetet, amivel a nyakát rögzítették, hogy ne tudja mozgatni. Az intenzívről zárt osztályra került, majd nyílt osztályra, végül hazaengedték, de nem volt jól. Akkoriban a szüleinél lakott, és problémája adódott az alkohollal, ezért újra visszakerült a pszichiátriára, majd néhány hét után megint kijöhetett, ám közben nem változott semmi.
„Voltak bennem öngyilkos gondolatok, de az Istentudatom és a gyerekek visszatartottak. Úgy éreztem, hogy Isten megragadta a kezem a fuldoklásomban, és ha elengedem, akkor végem. Eleinte nem nagyon olvastam a Bibliát, mert annyira zavart volt a gondolkodásom, hogy két szót sem tudtam értelmezni. Amikor a szerkezet rákerült a fejemre, és egész nap pihennem kellett, akkor kezdtem el olvasni. 2021 őszén, ahogy olvastam a Zsoltárok könyvét, Isten megérintett. Nagy öröm járt át, ami teljesen indokolatlan volt. Semmi jó nem volt az életemben, akkor voltam talán a legmélyebben. Ám akkor megtapasztaltam, hogy Isten mennyire közel van a padlóhoz. Végre megfordult minden. Elkezdtem habzsolni a Bibliát, és minden felgyorsult. Kiderült, hogy a merevítő fémszerkezet miatt tele van gennyel a koponyám, ami életveszélyes volt, de én már nem féltem. Az antidepresszánsokat addig folyamatosan szedtem, de egyik napról a másikra le tudtam állni velük, és semmilyen elvonási tünetem nem volt, azóta sem szedek semmi ilyesmit. Mikor visszamentem kontrollra, megröntgeneztek. Az orvos sokáig nézte a leletet, és megkérdezte, hogy ez mennyire fáj? Mondtam, hogy semennyire. Azt mondta, hogy az nem lehet… ennek nagyon kellene fájnia.”
2021 szilveszterén Robi hazaköltözött a szüleitől, és onnantól egész nap keresztény tanításokat hallgatott. Az ige kezdte meggyógyítani, bár még mindig úgy érezte, hogy ha meghalna, az nem lenne olyan nagy baj. 2022 márciusában merítkezett be, de utána is akadtak nehéz időszakok az életében.
„A megtérésem után nem ültettem Istent a trónra, de Isten a kispadról nem cselekszik. Sokan mondták nekem, hogy bízzak benne, de nehezen tudtam ezt megtenni.
Nemrégiben volt egy párkapcsolatom, amiről éreztem, hogy nem jó irányba visz, de elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Mikor véget ért, újra ott volt bennem a félelem, hogy talán ismét szétesek és visszazuhanok majd ugyanabba az állapotba, ahol voltam. A gyülekezetből valaki azt mondta, hogy kezdjek dicsőíteni teljes szívvel, a fiam elvitt kondizni, mindenki próbált valami módon segíteni. Éppen a konditeremben egy gépnél voltam, amikor azt kérdezte tőlem Isten: most már hajlandó vagy végre rám figyelni? Elkezdtem nagyon nevetni. A fiam csodálkozott rajtam, de én tudtam, hogy ezt Isten mondta. Így kezdődött. Ezután egész nap dicsőítés szólt otthon. A mennyországban voltam. Minden probléma semminek tűnt, hosszú órákon át olyan öröm járt át, amilyet még sosem tapasztaltam. Ez is egy nagy ugrás volt előre, Isten felé. Nálam mindig ilyen nagy ugrások voltak a keresztény életemben.”
Robi ma már visszanézve a völgyeket is áldásként éli meg, mert végül azok vezették el Istenhez. Bár tudja, hogy az ember magától sosem választaná a nehézségeket, vagy egy balesetet, de hálás azért a jóért, amit Isten ki tudott hozni ezekből a helyzetekből.
„A Sátán egy csomó falat épített fel az életemben, és lekorlátozott, mint a kiselefántot a kötél és a cölöp, de Isten tágas térre akar vinni. Még ma is gyógyulok. Amikor a legmélyebb ponton voltam, sokkal kevesebbel is kiegyeztem volna annál, mint ahogy ma élek. Még mindig úton vagyok, és kíváncsian várom, hogy mi lesz ezután. Istennel minden lehetséges, és nála van ennél sokkal több. Ma már tudom, hogy Jézus az egyetlen értelmes alap, amire az életünket építhetjük. Nem is értem, hogy emberek hogy tudnak nélküle élni. Mi tartja meg őket?
Van az a történet, amikor Jézus és a tanítványok hajóban ülnek, és lecsap a vihar. Akkor a tanítványok a lehető legjobbat teszik: felébresztik Jézust. Ezt kell nekünk is tennünk, ha jön a baj: kiáltani Jézushoz. Mert nem a problémák rendeződése vet véget a depressziónak, hanem az Istennel való kapcsolat, és ha kiöntjük neki a szívünket.”
Robi ma már legfontosabb feladatának tekinti, hogy beszéljen arról az Istenről, aki segített neki kitörni a mélységből, a depresszióból, a függőségből, és célt adott az életének.
„Lukács evangéliumában van megírva, hogy jobban szeret az, akinek sok bocsáttatott meg.[1] Azt gondolom, hogy Isten nekem nagyon sokat engedett el. Erős belső késztetést érzek arra, hogy mások is tudjanak az én történetemből meríteni. Bennem van, hogy hirdessem az evangéliumot – akár azon keresztül is, hogy velem mi történt.”
[1] Lk 7, 43
