Mi az üres fészek szindróma?
Amikor a gyermekeink kirepülnek a családi fészekből, űrt hagynak maguk után az otthonban és a szülők lelkében is. Egyszercsak ürességet, szomorúságot, veszteséget, egyfajta gyászt élünk meg, feszültebbek vagyunk, nem találjuk a helyünket, mintha célját vesztette volna az életünk.
A gyerekek érkezésére a legtöbb család nagyon felkészül, de közel sem készülünk ennyire a gyerekek végleges kirepülésére. Pedig előbb-utóbb elköltöznek hazulról, továbbtanulnak, munkát vállalnak, megházasodnak, beindul számukra a „nagybetűs” önálló élet. S ahogyan érkezésük felborította korábbi életünket, eltávozásuk is hatalmas változásokra késztet bennünket.
Életünk szakaszai – a szerepek átalakulnak
Felnőtt életünknek több meghatározó szakasza van, melyekre egyetemesen jellemző, hogy változásokat hoznak, alkalmazkodnunk kell hozzájuk, hiszen ezekben új szerepeket kapunk, amelyeket be kell töltenünk. Ilyen szakaszok: a szülői otthon elhagyása – egyedül élés – házasságban élés – kisgyermekes család – serdülők a családban – gyerekek kirepülése (üres fészek) – unokák a családban, stb. Szülői mivoltunk évtizedeken át meghatározza önazonosságunkat. Túl sokáig vagyunk a szülői szerepben, kialakultak a problémamegoldó készségeink, biztonságot jelentenek a bevált szokásaink, s tudjuk, hogy mitől érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ezeknek lényeges tartalmi tényezője az, hogy a gyermekünk önállótlan, ellátásra, felügyeletre, kiszolgálásra, gondozásra, odafigyelésre szorul, s a mi szülői felelősségünk az ő szükségleteinek a betöltése. Merthogy mindent megteszünk azért, hogy „rendes ember” váljék belőle, többre vigye nálunk. És ez így is van rendjén.
Azonban „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”[1] Gyermekeink önállósodásával a megszokott élet-szerepeink is átalakulnak, lejárt az eddigi szakasz, kezdődik egy másik, de az átmeneti időt többnyire krízisnek éljük meg.
Az üres fészek jellemzői
Nőként és férfiként különbözően, de általában nehézségként éljük meg ezt az életszakaszt. A nők (feleségek, anyák) ebben a helyzetben főképp szomorúságot, gyászt, depressziót, magányt, stresszt és az életük céltalanná válását élhetik át. A férfiak (férjek, apák) többsége ilyenkor jön rá, hogy sokkal kevesebb időt töltött el a gyerekeivel annál, mint ami ideális lett volna. Rájuk szakad az a sok minden, amire nem tanították meg gyermekeiket és tudatosul bennük, hogy ezt már nem tudják visszahozni, már nem tudják megnövelni a szerepüket a gyerek életében, sőt az várható, hogy ez a szerep csak csökkenni fog, amit nehezen viselnek.
Tény, hogy a gyermekünkkel való kapcsolattartás intenzitása megváltozik, de a szülőszerep nem szűnik meg, csak annak aktivitása alakul át.
Hogyan előzhető meg a veszteség-érzés?
Készülnünk kell erre az életszakaszra. A hitünk határozza meg az életünk irányát és a viselkedésünket. A hitünket pedig erősen befolyásolja Isten Igéje és a közösségi (családi, baráti, gyülekezeti) tapasztalat. Isten Igéje mindenről beszél nekünk, de az adott élethelyzetben a Szent Szellem teszi aktuálissá azt számunkra. Ha tudjuk, hogy gyermekeinket az életre (az ő életükre, Isten tervének betöltésére) készítjük fel, akkor tudni kell magunkat is felkészíteni a saját életünkre!
Sok mindent meghatároz az is, hogy saját kirepülésünkkor milyen mintát tapasztaltunk meg. Az elengedési nehézségek gyakran generációról generációra „öröklődnek”. Ha a saját szülőnkhöz való kötődésben az elengedés problematikus volt, csak akkor van lehetőség, hogy mi másként csináljuk, ha először tudatosul, hogy az adott viselkedés rám hogyan hatott, s emiatt tudatosan változtatok.
A felkészülést, a leválást már babakorban érdemes elkezdeni. Engedni, hogy a babánkat mások is megfogják, etessék, pelenkázzák, fürdessék. Engedni, hogy a gyerek aludjon az unokatesóknál, barátoknál; menjen nyaralni a nagyiékhoz; hagyjuk ott a sógoréknál, amíg mi elutazunk egy hétvégére/hétre. Szorgalmazzuk, hogy táborozzon gyermekként, küldjük el tini-ifi táborokba. Utazzon nélkülünk, bírjunk ki egy pár napot (egész hetet) telefonálás, csetelés nélkül… Ezek a portyázások, kirepülgetések mindkét felet megtanítják arra, hogy mit kezdjen magával az új helyzetben. Kezelni tudjuk az aggodalmainkat, elhisszük, hogy nem hal éhen nélkülünk. Rövid időre kizökkenünk a begyakorolt szerepünkből: mi a szülői kontrollt engedjük el, a gyerek pedig elkezdi felfedezni önmagát nélkülünk. S a visszatérés után átbeszélhetjük a tapasztalatainkat és ezáltal kölcsönösen fejlődünk, amely elősegíti majd a „nagy kirepülés” sikeres feldolgozását. Így elkerülhető, hogy helikopter-szülőként állandóan ott röpködjünk felnőtt gyermekünk feje fölött.
Mit tegyünk magunkkal az üres fészekben?
Találjunk új célokat, amelyek a következő évtizedeket fogják meghatározni.
- Gyermek-szülő szempont
Gyermekeinknek nem a mi életünk boldogítása a feladatuk, hanem megtalálni a saját életüket és azt megélni teljességgel. S ha egészséges a kapcsolatunk velük, akkor majd az önálló életükben is igen komoly helyet kapunk, hiszen mi teremtjük meg és alakítjuk azt a családi klímát, amelyben ők bízhatnak abban, hogy mi bízunk bennük. S ha megmarad a jó kapcsolat, akkor rövid ideig tart az üres fészek „szabadsága”, mert jönnek a menyek, a vejek és az unokák. Továbbra is tisztelnünk kell a határokat, hiszen ők önálló család, saját felelősségekkel, amelyet nekünk akkor is tisztelnünk kell, ha esetenként más véleményen vagyunk. Anyósként, apósként a gyermekeinket úgy tudjuk „visszakapni”, ha megnyerjük a menyeket-vejeket. Így nem kevesebbek/kevesebben leszünk, azaz nem vesztesek, hanem kölcsönösen nyertesek.
- Párkapcsolati szempont
A mi életünk is több, mint szülőség! Nem az életünk értelmét és célját veszítettük el, csupán lezárult egy fontos életszakaszunk, amelyet követ egy új.
A szülői szerep kimagasló energiaigényének gyakran olyan velejárója is van, hogy a házastársi kapcsolatunk megszürkül, kopottá válik. Most, hogy üres a fészek, mi továbbra is itt vagyunk egymásnak és van szabad energiánk arra, hogy frissességet, zamatot, romantikát vigyünk az érzelmi életünkbe. Egymást holtomiglan-holtodiglan kaptuk, s a gyermekek a házasságunknak „mindössze” gyümölcsei, de nem céljai lettek. Mi ketten vagyunk a házasságunk célja, hogy abban Isten természete és dicsősége megmutatkozzon. Ha a korábbi években háttérbe szorultak a szülőszerepen túlmutató kapcsolódásaink (gyerekek nélküli programok, utazások, hobbik stb.), akkor most nagyobb munka és energia szükséges egy kívánatos kapcsolati hőfok elérésére. Beszélgessünk egymással az érzéseinkről, a vágyainkról, tervezgessünk közös programokat, amelyek ismét összehoznak bennünket. Szervezzünk randikat, utazásokat, mozduljunk ki a megszokott sémákból. Kellenek az új izgalmak, az új motivációk.
- Egyéni szempont – fontos vagyok
Az évtizedek alatt elfordult a figyelmünk önmagunkról, nem voltunk fontosak saját magunk számára. Most itt van a lehetőség, hogy olyan dolgokat, tevékenységeket helyezzünk előtérbe, amelyek a mi személyes jólétünket szolgálják. Több pénzünk is marad, hiszen nem kell a gyerekek taníttatására, ellátására költenünk (annyit), így vannak felhasználható tartalékok a lakás felújítására, az utazásokra, de akár továbbtanulásra, hobbikra, önmagunkra, egymásra és egy nyugodtabb élettempóra.
- Közösségi szempont – hasznos vagyok
A frissen előállt új „szülői” szerepünk miatt elveszítettük önmagunk hasznosságának érzését. Eddig kellettünk a gyermekeink életéhez, mostantól nekik nem úgy kellünk. Kinek kellünk? Mit kezdjünk magunkkal? Keresnünk kell új területet, ahol hasznosak lehetünk, amelybe beforgatjuk a felszabaduló életenergiánk egy részét.
Idős szüleink többet kaphatnak belőlünk. Kiterjedhet a figyelmünk, gondoskodásunk a nehéz sorsban élő testvéreink/rokonaink felé. A gyülekezeti közösség is jobban számíthat ránk. Van életerőnk és időnk olyan feladatokat, szolgálati területeket bevállalni, amelyekre eddig senkinek sem volt szeme, ideje, vagy energiája. Imádkozunk, hogy „Uram, küldj munkásokat az aratásba!”[2] S most mi válhatunk imameghallgatássá egy sok gyermekes család, egy magányos ember, vagy egy építkező család számára.
A gyülekezeteinkben is vannak özvegyek és árvák! Nem ritka az egyszülős család, ahol egyedül kell hordozni a kétszülőre tervezett feladatokat. Számukra különösen nagy szerepe van a közösségnek, amely barátságot, társaságot, szociális hálót is biztosít, amennyiben van a gyülekezetben „szabad kapacitás” meglátogatni őket a rászorultságukban[3].
Az egyszülős családban is elérkezik az üres fészek ideje, amelyre való felkészülésben, majd krízisidőszakban és az új célok megtalálásában is erős védőhálót tud biztosítani a krisztusi közösség.
Ne feledjük: „Aki mást felüdít maga is felüdül”[4] és „Adjatok és adatik nektek”[5]!
Az „üres fészek szindróma” nem betegség, nem válik kóros állapottá akkor, ha őszinte kapcsolatban vagyunk az Úrral, önmagunkkal, házastársunkkal, gyermekeinkkel és a közösségünkkel. Legyen bátorságunk kifejezni az érzéseinket, legyen nyitottságunk figyelmesen meghallgatni egymást, legyen bennünk készség egymás mellé állni a krízisben és legyünk alázatosak a véleményalkotásban. Minden ember egyedi teremtménye Istennek, így hasonló utakon különbözőképpen megyünk át. S mivel „nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének”[6], ezért hordozzuk önmagunk és egymás életét imában a Mindenható Isten trónja előtt!
[1] Préd 3,1
[2] Lk 10,2
[3] Jak 1,27
[4] Péld 11,25
[5] Lk 6,38
[6] Jak 5,16
