Kiszel Mártonnal (32), Marcival először egy istentiszteleten találkoztam egy pécsi pünkösdi gyülekezetben. A cikk apropóján egy kis téren futunk össze Pécsett. Pólóban, farmerben érkezik, végig felszabadult, miközben a múltjáról mesél.
„Lényegében úgy nőttem fel, hogy mindig a bátyámhoz hasonlítottak: lenne annyi eszed, mint a bátyádnak, tudnál olyan jól viselkedni, mint a bátyád, tudnál olyan jó jegyeket szerezni, mint a bátyád. Azt éreztem, hogy nem fogadnak el, ezért mentem mindig a renitensebb irányba. Benne voltam minden rossz társaságban, mert az örömöt adott, elfogadva éreztem magam. Apám mozdonyvezető volt, régen rengeteget ivott, és láncdohányos volt, a munkából az első útja a kocsmába vezetett, onnan jött haza. Valószínűleg a családképem sem olyan volt, mint kellett volna.”
Marci 18 éves volt, amikor a szülei elváltak. Ő maradt a megszokott környezetben apjával, míg bátyja az édesanyjával elköltözött. Velük meglazult a kapcsolata. A család szétszakadása a tanulmányaira is kihatott.
„Eszem azért volt, bár nem tanultam, de az órán figyeltem, ezért a középiskolában jó eredménnyel érettségiztem. Felvettek egyetemre is, és akkor kezdődtek a bajok.”
Ekkor bedolgozta magát az egyik kocsmába, onnan szerzett bevételt és barátokat. Egyre mélyebbre csúszott a bulizás világában.
„Egész életemben kerestem a boldogságot, az elfogadást, és mivel a családban, vagy az iskolában nem találtam meg, magamnak kellett megszereznem. Ezért elkezdtem kipróbálni mindent. A drogba egyből beleszerettem, mert a piánál erősebb hatása volt a szervezetemre. Jobb volt, mint addig bármi.”
Marcit egyetemistaként kizárólag a hétvégi bulik érdekelték. Egy idő után be sem járt, így kirúgták. Apja kérésére munkát keresett, de a havi fizetését gyorsan elköltötte alkoholra és drogra, a hónap második felében már csak kölcsönökből és hitelből fizette a szórakozást.
„Ez az időszak másfél évig tartott. Közben paranoiás lettem, sokszor túlpörögtem, úgyhogy váltottam olyan drogokra, melyek inkább kiütöttek, beájultam, bealudtam tőlük. Elkezdett egyre jobban leépülni az idegrendszerem. Nem éltem, csak léteztem, mint egy növény.”
Volt, hogy öngyilkossági gondolatokkal ébredt, máskor ahhoz sem volt ereje, hogy felkeljen és egyen. Ebben az időszakban az édesanyjánál is lakott, neki köszönhette, hogy nem rúgták ki a munkahelyéről, mert közbenjárt az érdekében. Sokat volt táppénzen, az egészsége folyamatosan romlott, a szervezete már nem tudta tolerálni a bevitt szereket.
A család addigra felismerte, hogy Marcival komoly gondok vannak, próbálták akár erőszakkal is megakadályozni az önpusztítását. Ezt megelégelve Marci elköltözött, és haveroknál szállt meg, majd egy drogos bandához csatlakozott. Mivel pénze nem volt, hitelt akart felvenni, ehhez viszont vissza kellett volna mennie dolgozni. Így felkereste a háziorvost, hogy kiírassa magát táppénzről. A váróból azonban két rendőr kísérte be a pszichiátriára, ahol zárt osztályra került.
„2014. október 31-én kerültem be. Az első két hétben még ápoltam magamban azt a képzetet, hogy velem minden rendben van. Még a betegjogi képviselőt is felhívtam, hogy engem jogtalanul tartanak ott. Azután november 6-án kaptam egy Újszövetséget egy református paptól, azt olvasni kezdtem.”
Egy hónap után átkerült a klinika nyílt osztályára, majd karácsony előtt az orvosok úgy látták, hogy jobban van, ezért 2014. december 19-én hazaengedték. Azonban az ünnepek miatt a kórházból kikerülve nem jutott egészségügyi segítséghez, mindenki szabadságon volt. Ezért máshol próbálkozott, így jutott el a szolnoki reformátusok rendezvényeire.
„Még mindig nem ismertem be magamnak, hogy nagyobb problémám lenne, hiába volt rajta a zárójelentésen, hogy drogozok, viszont már éreztem, hogy valami nincs rendben. Ezért is próbálkoztam a reformátusok rendezvényeivel, de annyira alacsony volt az önértékelésem, hogy kiutáltam magamat a közösségekből, képtelen voltam megmaradni bárhol.”
A következő év januárjában Marci jelentkezett az addiktológusnál, aki idegerősítő és hangulatstabilizáló gyógyszereket írt fel neki. Ekkor következtek az általa „szürke időszaknak” nevezett hetek, amikor minden olyan „semmilyen” volt. Nem volt társasága, nem voltak barátai. Eljárt egy, a szenvedélybetegek ellátásával foglalkozó intézménybe konzultációkra, látogatta a drogfüggők számára szervezett önsegítő csoportot, de semmi sem hozott változást. Hiányzott neki a drogok nyújtotta eufória. Tiszta akart maradni, de a próbálkozásai ellenére időről időre visszaesett.
„A szervezetem addigra annyira hozzászokott a szerekhez, hogy folyton egyre több kellett belőle. Állandó elvonási tüneteim voltak, az agyam biokémiája teljesen felborult. Akkor már azért drogoztam, hogy ne legyek rosszul, jól már nem voltam tőle.”
Ebben az időszakban titkolni sem volt képes, hogy újra szereken él. Amikor a család észrevette, hogy megint módosult tudatállapotban van, bevitték a sürgősségire. A mentősök egy kerekesszékbe ültették, amiből órákig nem állhatott fel. Bár még aznap hazaengedték, végül ez az „élmény” bizonyult a fordulópontnak.
„Akkor azt mondtam, elég. Ez 2015 júliusában történt. Már nem tudtam magamnak sem tovább tagadni, hogy baj van. Azonban a családomat utáltam, barátaim nem voltak, kihez forduljak? Akkor jutott eszembe, hogy a pszichiátrián elkezdtem olvasni a Bibliát. Újra elővettem, és azt mondtam, nincs más opcióm. Próbáltam normálisan élni, próbáltam az orvosokat, az önsegítő közösségeket, eljártam konzultációkra, semmi sem segített. Meghalni azonban nem akartam, úgy gondoltam, van még egy opcióm, ezt is kipróbálom.
Volt a Bibliában hátul egy rész, hogy elfogadom Jézust Megváltómnak, alá is lehetett írni. Ott ültem anyámnál a kisszobában, és eldöntöttem, hogy jól van, leszerződök Jézussal, neki adom az életemet. Aláírtam, ledátumoztam. Nem emlékszem rá, hogy imádkoztam-e egyáltalán, csak arra, hogy amikor ezt eldöntöttem, akkor a kilátástalanság, elkeseredettség elszállt, és már semmi sem húzott le, ahogy a Róma 10,9 írja: „»Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.« Az üdvözül szó itt azt is jelenti: meggyógyulsz, megszabadulsz. Rólam tényleg lementek a terhek, és csak öröm és békesség volt bennem. Az Isten minden értelmet meghaladó békessége volt ez. Nem volt okom örülni, és mégis örültem. Tudtam azt is, hogy nem fogok többet drogozni, mert nem a drog az úr felettem, hanem Jézus, mert akit Isten Fia megszabadít, az valósággal szabad (Jn 8,36).”
Marcit Isten megmentette a drogok és az alkohol utáni elvonási tünetektől is, azonban a hangulatstabilizáló gyógyszerekről és a dohányzásról való leszokással keményen meg kellett küzdenie. Először a pécsváradi „Váltóház” Rehabilitációs Otthonba került, majd átment a pécsi Bázis Addiktológiai Szolgálathoz, amelynek a módszerei közelebb álltak hozzá. Azt tudta, hogy hazamenni Szolnokra, a „régi játszótérre” nem lenne jó ötlet.
„Isten adott nekem egy kezdőcsomagot, de hagyott még bőven tennivalót, amivel dolgoznom kellett. A „rehab” egy új család lett számomra. Felneveltek, a rossz hajtásokat levagdosták, és a személyiségem felépítésében is segítettek. Újratanultam kommunikálni, viselkedni, felboncoltuk és kielemeztük a múltamat. A családommal is szépen lassan alakult a kapcsolat, ma már jóban vagyok velük.
Régebben azt hittem, hogy születésemkor kaptam egy csomagot, és azon nem tudok változtatni. Aztán megértettem, hogy ahogy a testépítő építi a testét, az ember személyisége is ugyanúgy tud fejlődni, változni. Átadtam az életemet Jézusnak, mert nem volt más opció. Aztán rájöttem, hogy ez jó, mert Jézussal megtapasztaltam, hogy: »Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.« (Mt 10,39)”
Marci jelenleg egy pécsi cégnél alkalmazott, ahol barátokra és pártfogóra talált. Új hobbija is van, amiben kiteljesedhet: a pizzasütés. 2015 nyara óta teljesen tiszta.
„Régen vettem fel egy személyi kölcsönt, azt még fizetnem kellett, ezért nagyon kevés pénzügyi keretem volt, sárgaborsófőzeléket, tükörtojást, rántottát és sült virslit ettem egy évig. Aztán egy lakótársam sütött pizzát, és mondta nekem, hogy „tök olcsó”, megadja a receptet. Akkor kaptam el a fonalat, azóta vagyok ilyen nagyon pizzás, mondhatni megtaláltam magam benne.”
Marci fontosnak tartja, hogy a társadalom véleménye megváltozzon a függőségekről, és érzékenyen, elfogadással, megértéssel viszonyuljanak azokhoz, akik ilyen problémával küszködnek. Az a tapasztalata, hogy az emberek általában nem tudnak róla, hogy a függőség egy betegség, és nem azért nem hagyja abba valaki, mert nem akarja, hanem mert nem képes rá.
Ma már a múltjára is máshogy tekint.
„Régebben sokat szomorkodtam amiatt, hogy elszúrtam egy csomó évet az életemből. Azonban elkezdtem nem átoknak, hanem áldásnak látni a múltamat. Hiszen: »…akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.« (Róm 8,28) A múlttal már nem lehet mit tenni, de meg kell próbálni a legtöbbet kihozni belőle, jól felhasználni, jó helyre befektetni. Ezért örülök az ilyen lehetőségeknek, amikor beszélhetek az életemről, a küzdelmeimről, és remélem, hogy a történetem segít valakinek.”