Apa nélkül…

Valamikor a '90-es évek vége felé egy nagyváros főterén hatalmas sátrat pillantottam meg, amely felkeltette az érdeklődésemet. Zene hallatszott, majd beszéd, ének, nevetés. Közelebb mentem, és kiderült, hogy a város egyik gyülekezete tart itt istentiszteletet. Az alkalmon éppen akkor kisgyermekek, talán 6-10 évesek énekeltek és szavaltak. Ahogy néztem és hallgattam őket, gombóc kezdett nőni a torkomban, és könnyek tódultak a szemembe, egyre erősebben éreztem a rám törő érzelmi cunamit, amit teljességgel érthetetlennek tartottam. Mi akar ez lenni? Honnan ezek az érzések, a megrendülés? Ahogy figyeltem befelé, két jól elkülöníthető dolgot értettem meg. Az egyik az ártatlanság érzése. Milyen irigylésre méltó állapot a kisgyermekek ártatlansága, egyszerűsége, hite, bizalma a világ és a szülők felé! A másik az árvaság fájdalma, hogy vannak gyermekek, akik apa nélkül nőnek fel, és ennek a fájdalma, az apa hiánya visszhangzott bennem. Mindezt úgy, hogy egészséges, teljes családban nőttem fel, az árvaság érzését még hírből sem ismertem.

Aztán rá kellett ébrednem, hogy az apa hiánya nem feltétlenül csak a fizikai hiányban jelenhet meg, például hogy „apa meghalt”, vagy „elhagyott minket”, hanem érzelmileg, kapcsolati szinten ugyanúgy árvák lehetnek gyermekek annak ellenére, hogy az apa fizikailag jelen van a családban, de hiányzik a megértés, a szeretet kifejezése, a bizalom