A kisebb falusi pünkösdi gyülekezeteknek is volt énekkara, pengetős zenekara, a nagyobb gyülekezetek istentiszteletein pedig rendszeresen szolgáltak a gyerekek aranymondással és énekekkel, valamint „ifjúsági szolgálat” is volt, amelyen belül a fiatalok közösen énekeltek, verset mondtak, bizonyságot tettek, és jeleneteket adtak elő. A kicsit idősebbek részt vettek a pengetős zenekarban – főleg a hölgyek, a férfiak a fúvószenekarban szolgáltak. Emellett szinte elmaradhatatlan volt a kórus éneklése. A közös, általában harmóniummal kísért éneklés mellett sokszor hangzottak el szóló énekek is.
Az első beszámoló arról, hogyan dicsőitették az Urat a pünkösdiek Magyarországon, az Apostoli Hit 1927-ben megjelent 2. számában olvasható. 1926. december 5-6-án Csetényben tartották az első országos „atyafiúi összejövetelt”, ahol egyik este ifjúsági alkalomra is sor került. Így ír erről a lap: „A konferencia félbemaradt, mert az Ifjúság tartotta meg rendes óráját. A csetényi fúvós zenekar több szép éneket adott elő melyek nagy lelkesedést váltottak ki a hallgatóságból (…) az ifjúság szent öröme éjfél után 1 órakor ért véget.”
A „Pünkösd” című lap – amelyet az Apostoli Hit mellékleteként jelentettek meg – 1939. február 14-ei számának vezércikkében a következőket olvashatjuk: „Zene- és énekoktatásra vonatkozó cikksorozatunkat is megindítottuk. Mi pünkösdiek semmiképpen nem maradhatunk el ezen a téren. Az igaz ugyan, hogy nem a művészeti színvonalon keressük a zene és ének értékét, hanem abban az erőben, amivel tud hatni, ha megtisztult ajakról száll az ének és tiszta érzelmű örömök kiváltásaként hangzik a zene. Istené legyen a dicsőség, mert vannak ilyen énekesek és zenészek. A legutóbbi Szilveszter éjszakáján Budapesten engedte Isten látni, hogy milyen erővel tud hatni egy tiszta ajakról hangzó ének. Emberek, asszonyok, leányok, fiúk sírva estek térdeikre és vallották be Isten színe előtt bűneiket. A komoly keresztyéni zenekultusz ugyanilyen eredményeket ér el. Ezen a téren is tapasztalatunk van. Amíg másokat a zene ütemes, lüktető hangja az érzés mámorába kerget, a tisztaszívűeket az ég közelségébe emeli. Lapunk e két irányt támogatni kívánja. Igyekezünk új énekek közrebocsátásával és zenekarok fejlesztésével a hívő ifjúságot Krisztusért munkálkodó keresztyénekké nevelni. Ugyanekkor felszólítjuk testvéreinket, hogyha tudnak énekeket, amelyeket általánosan nem ismernek az ország különböző helyein, küldjék be a szerkesztőség címére és azokat négyszólamra írva a lapban megjelentetjük. Továbbá azt is közöljük, hogy zenekarok szervezésére szívesen vállalkozunk. A szükséges útmutatást és tanácsot postafordultával küldjük.” A cikk arról tanúskodik, mennyire fontos volt az egyháznak, hogy az ének és zenei szolgálatokat támogassa és fejlessze szerte az ország gyülekezeteiben.
A mai istentiszteletek gyakorlata mellett szinte már elképzelhetetlen, hogy Isten dicsőítésének milyen sok formáját gyakorolták a pünkösdiek több évtizeden át. Ezek nem csak „színesítették” a liturgiát, hanem a közösségteremtésnek is jó alkalmai voltak. A gyülekezet tagságának közel fele szolgált a dicsőítésben az istentiszteleten, ez a közösséghez tartozást és a jelenlét szükségességét is erősítette. Ehhez rendszeresen részt kellett venni próbákon is, amelyek buzgó imádsággal kezdődtek és fejeződtek be, és egyúttal vidám hangulatú, jó beszélgetések is kialakultak ezeken az alkalmakon. Természetesen a közös szolgálat és az arra való készülődés esetenként súrlódásokat is okozott, amit testvériesen meg kellett oldani. Mindez erős kötődést eredményezett a tagok között. Közben a gyülekezet felismerte tagjainak tálentumait, és azokat a közösség javára kamatoztatta. A szolgálattevők ének és zenei tehetsége idővel csiszolódott is. A próbákon legtöbbször az egész család részt vett, mert általában mind a két szülőt érintette – ilyenkor a gyerekek együtt játszottak és futkároztak az imaházban, vagy az udvaron, de volt, ahol erre az időre gyermekfelügyeletet szerveztek, esetleg gyermekistentiszteletet tartottak.
Példaként az istentiszteleten történő dicséret sokszínűségére, hadd álljon itt a budapesti gyülekezet új imaháza ünnepélyes megnyitójának programja. A kezdő imát Kurgyis János mondta, ezt a gyülekezet közös éneklése követte. Tomi József üdvözlő szavai után az énekkar szolgált kvartett betéttel. Az igei buzdítás után ismét az énekkar szolgált két énekkel, amit a férfikar éneke követett, majd Benhardt Gyuláné kisfiával énekelt duettet. Szolgált a helybeli pengetős- és a kispesti vonós zenekar is. Az ünnepi alkalom közös énekkel és imádságokkal ért véget. Hogy bőven adtak időt Isten dicsőítésére, arról az alkalom hossza tanúskodik: az istentisztelet délután öt órakor kezdődött és este tíz órakor fejeződött be.
Mondhatnánk, hogy ez egy különleges alkalom volt, ellenben az Aréna úti gyülekezet Biblia-napja 1940. október 6-án ennél szokványosabb esemény volt, a huszonkilenc programpont közül tizenhét mégis ének és zene volt: közös ének, énekkar, nőikar, férfi kvartett, zenekar, hegedűszóló, és férfikar is szerepelt a szolgálatok között. A gyülekezetnek volt egy nevesebb, „Kisegyüttes” nevű zenei csoportja, melyet rendszeresen hívtak szolgálni országszerte. Az együttes 1962-ben alakult Búth Ottó vezetésével, aki az előadott zenekari darabok feldolgozását is végezte. A szövegek legnagyobb részét Horváth József írta vagy fordította svéd nyelvből. Az 1980-as évek közepén kilencven körül volt a saját szerzeményeik, illetve a lefordított és újra hangszerelt műveik száma. Az együttes énekes szólistákkal és az „Élim Vokál”-lal kiegészülve szolgált legtöbbször. Az idősebbek közül bizonyára többen visszaemlékeznek énekeikre, közöttük talán az egyik legkedveltebbre, az „Adj erőt Istenünk…” kezdetűre. A ’60-as évektől a gyülekezetnek a hagyományos énekkar mellett kamaraegyüttese is volt, amely kisebb létszáma miatt könnyebben tehetett eleget a vidéki meghívásoknak.
Sok gyülekezet ének- és zenekaráról lehetne megemlékezni, de erre itt most nincs lehetőség. Egyet azonban mégis megemlítenék. A legszélesebb nemzetközi közösség előtt a békési gyülekezet kórusa énekelt, mivel felkérést kapott a Pünkösdi Világszövetség vezetőitől, hogy az 1985-ben Zürichben megtartott XIV. Pünkösdi Világkonferencián szolgáljanak. Ma sok gyülekezet keresi a kiscsoportok megszervezésének módját és alkalmait, mert szembesülnek a gyülekezeti élet ellaposodásával, régebben azonban a sokszínű ének és zenei szolgálat természetes módon segítette a gyülekezeti csoportok létrejöttét. A zene- és énekkarokat az ország más részein levő gyülekezetek is meghívták, főleg hálaadónapokra, de esküvőkre, vagy „testvéri találkozókra” is. Ez egyúttal kirándulás is volt a szolgáló csoportoknak, a fiatalok számára pedig jó ismerkedési lehetőség. Egy-egy ilyen kiruccanás élményeit évekig, netán évtizedekig is felemlegették.
Talán a régi példa ösztönözhetne bennünket arra, hogy Urunk dicsőítése lehetne „több szólamú” is, mint ahogy általában jelenleg gyakoroljuk. Hiszen ahogy a mondás is tartja: a jó példa ragadós.
