Mi tesz élővé egy gyülekezetet? Mitől ver a gyülekezet szíve?Ezekről a kérdésekről gondolkodva általában két igeszakasz jut az eszünkbe. Az egyik a nagy parancsolat: „Jézus így válaszolt: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.«”[1] A másik pedig a Nagy Misszióparancs: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”[2]
Ha egy gyülekezet szereti Istent, szereti az embertársait és komolyan veszi a Nagy Misszióparancsot, akkor ver a szíve, van benne élet és lüktetés, amely előreviszi a szolgálatát. Minden gyülekezet erre küldetett, és ezért van itt ezen a világon.
Elmenvén
A szívdobogás szorosan összefügg a mozgással, ami főként a lábak tevékenysége. Hiába jó valakinek a szíve, ha közben ágynak esik és nem tud mozdulni. Onnantól csak idő kérdése, hogy mikor jelentkeznek más betegségek is az életében.
Ha megéljük a Nagy Misszióparancsot, ha tanítvánnyá akarjuk tenni a népeket, ha ki akarunk mozdulni olyan emberek felé, akik még nem hisznek Jézusban, ha megyünk és használjuk a lábainkat, akkor ez visszahat a szívre. Megnövekszik a pulzusszám, felpörög a gyülekezet szíve, és egyre inkább megéli, milyen jó egészségesnek, fittnek lenni, szeretni az Urat, és szeretetből újabb és újabb helyekre kilépni. Viszont, ha nem működnek a lábak, akkor nem működik az evangélizáció. Jézus azt mondta: „Elmenvén azért…” Ha nem megyünk, akkor idővel ágynak esünk, és sokszor ebből fakad a gyülekezet további betegsége. Ha nem mozog, akkor már nem aktív cselekvőként lép fel, hanem kiszolgáltatja magát, és elvárja, hogy érte szolgáljanak – csupán azért, mert elveszítette a járóképességét: a motivációt és az odaszánást, hogy kilépjen az emberek felé és hirdesse az evangéliumot.
Ézsaiás könyvében ezt olvassuk: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!”[3] Ahhoz, hogy a hír eljusson, szükség van a lábakra. A hír birtokosa és a hírre rászoruló közötti távolságot csak járással, futással, a lábak használatával tudjuk leküzdeni. Milyen szépek azok a lábak, amelyek elmennek azért, hogy a hírmondó békességet hirdessen és jókat mondjon! Mennyi rosszat mondanak ebben a világban! Mennyi pletyka, rágalom, vád, és romboló dolog hangzik el üzenetként! Hol vannak azok a hírvivők, akiknek a lábai azért mozdulnak, hogy jót mondjanak és szabadulást hirdessenek a bűnből, a függőségből, a megkötözöttségből, a céltalanságból?
Az evangélium jó hírt jelent. Az ókori világban azok a hírvivők is az evangélium hirdetői voltak, akik háborúkból hoztak hírt. A családtagok és hozzátartozók nem tudták, mi történik a csatamezőn. Élünk vagy halunk? Győztünk vagy veszítettünk? Legyőztek minket, vagy sikerült felülkerekedni az ellenségen? A bizonytalanság közepette megérkezett a hírvivő, az evangélista, és azt mondta: Győztünk! Ez az evangélium: Jézus győzött! Arra vagyunk elhívva, hogy elmondjuk a kereszt, a megváltás üzenetét: Isten Fia eljött a földre, magára vette a bűneinket, felment a Golgota keresztjére, ahol kifizette az adósságainkat, és megtörte a törvény átkát. Minden ember megszabadulhat a bűnből Jézus Krisztus által! Milyen jó, amikor valaki szabadulást, örömhírt hirdet!
Azonban ha „kihagyjuk a lábnapot” és nem lépünk ki, akkor csökken a pulzusszámunk és könnyen közömbössé válhatunk. Folyamatosan fenn kell tartanunk azt a képességet, hogy Krisztust, a szeretetet és a jó hír üzenetét képviseljük. Ez viszont nem a gyülekezeti közegben fog megtörténni, hanem akkor, ha kilépünk és olyan emberek közé megyünk, akik nem abban hisznek, amiben mi. Hogyan fogunk szót érteni a világgal, hogyan fogjuk elmondani az embereknek, hogy Jézus szereti őket, ha nem vagyunk közöttük?
Szépen lassan elveszítettük ezt a képességünket, és magunkkal foglalkozunk ahelyett, hogy mennénk és hirdetnénk az evangéliumot, amire Jézus parancsot adott. Menjünk, lépjünk ki, szeressük Istent és szeressük az embertársainkat! Átadhatjuk a helyünket a buszon, és átvezethetünk valakit a zebrán, de legjobban akkor szeretjük az embereket, ha megkínáljuk őket az evangéliummal, és megmentjük őket a kárhozattól.
Tegyetek tanítványokká!
Jézus azt mondja: „Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere.”[4] Ez feltételez egy folyamatot: korábban nem ismerte Krisztust, nem hasonlított rá, azonban miután megismeri őt, eleinte lehet még botladozik és ügyetlen kicsit, de idővel önállósodik, és felnő benne Krisztus, éretté válik benne, és a Szent Szellem által a mesterhez hasonló dolgokat tud tenni. A tanítvány képes azt cselekedni, amire a mester megtanította.
A tanítványság magában foglalja a folyamatos tanulás képességét is, amit sokszor mintha elveszítettünk volna. Pedig azt is tanulni kell, hogyan él a gyülekezet a világban. Van egy örökkévaló, változhatatlan evangélium, amit valahogy kommunikálnunk kell a minket körülvevő, állandóan változó társadalom felé. Amikor Jézus itt járt az első században, sok újszerű és forradalmi dolgot tett. Megértette azokat az embereket, akik mellett a vallásos világ elment, és akiket megvetettek. Ez nem csak Jézus szívéről beszélt, hanem arról is, hogy történelmi és nyelvi kontextusba helyezte az evangéliumot, és így az emberek elkezdték megérteni. Ehhez hasonlóan nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan tudjuk az örökkévaló evangéliumot mai kontextusba helyezni, és közelebb vinni Jézus Krisztust az emberekhez. Folyamatosan tanulnunk kell Jézustól, mert ha nem vagyunk taníthatóak, akkor kiiratkoztunk az iskolából – megszűnünk tanítványoknak lenni.
A tanítvány fegyelem alatt áll – van felette valaki, aki fegyelmezi. Az igében így olvassuk: „És mindjárt kényszeríté Jézus az ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó partra, míg ő elbocsátja a sokaságot.”[5] Jézus Krisztus kényszerítette a tanítványokat és megparancsolta nekik, hova menjenek. Mit csináltak a tanítványok? Figyeltek a Mesterre, és azt tették, amit mondott.
Az az ember, aki mindent megtehet, és aki felett nincs senki, az nem tanítvány. Hiszen a tanítvány Krisztus, a Szent Szellem és az Ige fegyelme alatt ál, és alárendeli magát mesterének.
Menjetek és tegyetek tanítványokká. Ez a gyülekezet szíve: megnyerni az embereket Krisztusnak, majd érett, krisztusi korra vezetni és nevelni őket.
A szellemi fegyverek felsorolásánál a következőt olvassuk: „Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére.”[6] A római katonák saruja nem volt egy kényelmes viselet: nem volt kipárnázva, a talpába pedig vasak voltak beleépítve, melynek köszönhetően nagyon erősen ki tudták támasztani magukat, és ez segítette őket a harcban. Pál apostol azt mondja, hogy ez a saru az evangélium hirdetésének készsége. Ha ezt a sarut „viseled”, akkor ezzel stabilizálod magad és kimozdíthatatlanná teszed magadat az evangéliumból.
Rajtunk van ez a saru? Működnek a lábaink? Hajlandóak vagyunk kilépni és odamenni, ahol az emberek vannak? Ez nem mindig jelent nagy földrajzi távolságot, lehet, hogy csak a buszon melletted ülőt kell megszólítanod és beszélni neki Jézusról. Ha a gyülekezet szíve dobog, akkor komolyan veszi a Nagy Misszióparancsot, és elmegy annak a Jézusnak a küldésére, aki azt mondta: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.”[7]
Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=OxmSB-64DmA&t=2393s
[1] Mt 22,37-39
[2] Mt 28,19-20 (KG)
[3] Ézs 52,7 (KG)
[4] Lk 6,40 (KG)
[5] Mt 14,22 (KG)
[6] Ef 6,14-15
[7] Mt 28,18
