Dicsőítés, avagy közösségteremtő zene
Zene a teremtésben?
Talán provokatív a felvetés, de mi lenne, ha Isten teremtő szavát dalként képzelnénk el? Kodály Zoltán szavaival élve: „A zene és szöveg összetartozása oly szoros, hogy egyik a másik nélkül nem is él, egyik rögtön fölidézi a másikat.” A teremtés harmóniájának része a hang ereje, magassága, színe, hullámzása. Istennek nem volt szükséges nagy hangerőt kifejtenie ahhoz, hogy a teremtett világ életre keljen. Elég volt akár suttognia, dúdolnia azt: „Legyen!”
A Biblia által a teremtésre használt בָּרָא (ejtsd: bara’) ige sokkal inkább alkotási folyamatot, mint pontszerű eseményt jelent. Ez az ige számos helyen megjelenik: Izrael nemzetének „megteremtésénél”[1], a tiszta szív „teremtésénél”[2], csodák „véghezvitelénél”[3], de ezzel „teremti meg” Isten népe ajkán a hála gyümölcsét – azaz a dicsőítést –, miután kegyelméből meggyógyítja, helyreállítja őket.[4] Isten a teremtett világot nem összedobta, hanem megkomponálta. Van előjegyzése (egy kereszt), kezdete, vége, ritmusa, tempója, dallama. A bűn miatt ez ugyan hamissá vált, de Isten jelenlétében a harmónia helyreáll.
Egy dalt nem lehet egy pillanat alatt elénekelni – nekünk is meg kell azt komponálni. A zene folyamata megkívánja a jelenlétet, az elmélyülést, a kapcsolódást. Isten teremtő munkálkodásában nem felületes, hanem mélyreható, és bennünk is az akar lenni. Éppen ezért válik zenévé az öröm, a
