Az idő mulandó, az érték örök
Ezt az imádságot Mózes életének egy olyan szakaszában írta, amikor egy hatalmas csapással, nehézséggel nézett szembe. Izrael fiai közül sokan fellázadtak Isten ellen, mire Isten megítélte őket, és hozott egy drasztikus, talán kegyetlennek tűnő döntést: minden húsz évnél idősebb meg fog halni a pusztai vándorlásban, és nem mehet be az ígéret földjére. Általában Mózessel kapcsolatosan szoktuk ezt kiemelni, de rajta kívül még sok százezren Kánaán földjén kívül maradtak.
Mózes, aki Isten barátja volt és sok időt töltött az ő jelenlétében, azt mondja ebben az imádságban, hogy „taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Az élet egy rendkívül törékeny dolog, egy óriási ajándék. Sokszor nem is vagyunk tisztában azzal, hogy milyen nagy ajándékot kaptunk Istentől azáltal, hogy életre hívott bennünket. Isten tervezett velünk, életet és kegyelmet adott nekünk. Azonban az életet nem tudjuk megtartani, az időt nem tudjuk megállítani. Ez egy olyan ajándék, amely szépen lassan kicsúszik a kezeink közül, és előbb-utóbb visszatér ahhoz, aki adta nekünk.
Mózes azt mondja, hogy az élet bölcsességének megragadásához el kell kezdenünk számba venni azt, amink van – hiszen akkor kezdünk el értékelni valamit, amikor elkezdjük kis mennyiségekben, kis lépésekben is becsülni azt. Egy nap mindannyian 1440 percet kapunk és eldönthetjük, hogy ebből mennyit
