„Szenvedéssel formál a Mester”
Bérces Lajos 1919. október 25-én született Felsőgallán. Édesanyja Siroki Judit, aki Siroki István későbbi kispesti prédikátor és a mozgalom leendő elnökének nővére volt. Édesanyjának húga Siroki Anna volt, aki később Kalincsák Mihály felesége lett – őket küldte ki a közösség az első „országos missziómunkás” házaspárként az 1930-as évek elején. Anyai nagymamája pedig a későbbi neves pünkösdi prédikátor és elnök, Fábián József nevelőanyja volt. Lajost így rokoni szálak fűzték a magyarországi pünkösdi mozgalom három neves személyiségéhez is.
1939-ben nagybátyja, Siroki István merítette be Kispesten. A családi legendárium szerint szintén nagybátyja hívta fel a békési származású Olcsvári család figyelmét a példásan hívő és jó természetű felsőgallai unokaöccsére. Így alakult ki szorosabb lelki kapcsolat Olcsvári Julianna és a fiatal Bérces Lajos között, ami 1942-ben házasságkötéshez vezetett. Három fiuk és három lányuk született. Lajost fiatal házasként „málenkij robotra”[1] vitték el az oroszok, azonban hastífusza miatt kikerülhetett a menetből. Cegléden a pünkösdi Gór családnál talált menedéket, ahol felerősödött, majd hazaindult Kispestre a családjához. Az ’50-es évek elején nagy fájdalmat kellett átélniük, amikor másfél éves István fiuk hirtelen szamárköhögés és annak szövődményei miatt a kórházban meghalt. Megtapasztalták azt, amit egy könyv címe így fogalmaz: „Szenvedéssel formál a Mester”.
A hűséges pénzügyes
Évekig számlabeszedő volt. Bizonyára az adminisztrációban és pénzkezelésben való jártassága is hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az egyház az országos pénzügyi és adminisztrációs teendők ellátására kérte fel. Az Erzsébetvárosban lévő Országos Irodában ő lett a „mindenes”. Ő fűtött be, ő fogadta a vidékről Pestre érkező atyafiakat, intézte az adminisztrációs teendőket, és lelkigondozta az irodába betérő fiatalokat. Lajos bácsinak a legsürgősebb és legfontosabb munkái között is volt ideje a váratlanul betoppanó testvéreire.
Abban az időben vidéken lehetetlen volt „lelki irodalomhoz” jutni, így Bérces testvér Pestről postázta azokat, vidéki útjain pedig magával cipelte a testvérek által igényelt kiadványokat. Ám a testvérek többször elfelejtették tartozásukat törleszteni. Egyházunk levéltárában több olyan levél található, amelyben nagyfokú tapintattal próbálja az adósságot „bekaszírozni”. Idézet egy levélből, melynek hangvétele jellemző az összes hasonlóra: „Kedves Testvérem! Az év végi kimutatásunkban hiányt tapasztaltam az általad Irodánkból hitelre elvitt könyvek árát illetően. Bizonyára feladtad postán az összeget, de az valamilyen okból hozzánk nem érkezett meg. Kérlek, érdeklődj a helyi hivatalban, lehet adminisztrációs hiba miatt nem kaptuk meg. Amennyiben mégis te felejtetted el feladni az összeget, kérlek haladéktalanul igyekezz megtenni azt, mert nálunk az közel egy éve hiányként szerepel. Bocsáss meg, hogy ilyen anyagi természetű kéréssel zavartalak.”
Az évtizedek alatt hol alkalmazottként, titkárságvezető munkakörben, hol pedig választott tisztségviselőként, mint országos titkár látta el az adminisztráció vezetését. Az időnkénti „lefokozást” sem vette zokon, hűségesen végezte munkáját „tisztség” nélkül is. Fábián József elnökségről való lemondása után egy „hármas bizottság” vezette a magyarországi pünkösdi közösséget, amelynek Buth Kálmán és Tersánszky Rudolf mellett ő is tagja volt.
A lelki atya
Csaknem harminc évig a tatabányai gyülekezet lelkipásztoraként szolgált, feladatait nagy hűséggel végezte. Szolgálati ideje nagy részében a gyülekezet közel 100 fős volt, sok gyermekkel és fiatallal. A prédikáció és családlátogatás mellett sokáig harmóniumon is kísérte az éneklést az istentiszteleteken. Később zenei alapismeretre tanította a fiatalokat, hogy már ők végezhessék az ezirányú szolgálatot. Akik még emlékeznek igehirdetéseire, így nyilatkoznak: „Beszéde választékos volt, mindig tudott újat mondani, évtizedek alatt sem vált unalmassá, a szolgálatban mindig az igényességre törekedett”. Több körzeti gyülekezetet is rendszeresen látogatott, és volt ideje két-három személyből álló pünkösdi csoportok meglátogatására is, hogy biztassa, bátorítsa és erősítse őket. Szinte az ország egész területén vállalt temetési szolgálatot, melyet evangélizációs lehetőségnek tekintett, hiszen ilyenkor sok emberhez eljuthatott az örömhír. Mindezt autó nélkül: mindenhova vonattal és busszal közlekedett.
Amikor megtudta, hogy Mogyoródon megtért és bemerítkezett egy bizonyos Béresné fiatal, János nevű fiával együtt, elkezdte látogatni és lelkileg támogatni őket. Látogatásai eredményeként gyülekezet alakult Mogyoródon és Gödöllőn is. Ilyen volt akkoriban a „gyülekezetplántálási program” – a fogalmat nem ismerték, de gyakorlatban természetes módon végezték. Felismerve a fiatal Béres Jánosban az Úrtól kapott tálentumokat, sokszor vitte magával szolgálati útjaira, biztosítva számára a prédikálási lehetőséget. Így lett a későbbi lelkipásztor, majd a Kongói Misszió vezetőjének „lelki atyja”.
Vidéken nem csak Isten Igéjét hirdette, hanem életviteli tanácsokat is adott a testvéreknek. Több helyen még az a feladat is rá hárult, hogy megmutassa, hogyan kell helyesen késsel-villával enni. Abban az időben, amikor magasabb iskolákat végezni szinte bűn volt – mondván, hogy a „Szentlélek megtanít mindenre, ami szükséges” –, ő volt az első és szinte egyetlen, aki a fiatalokat tanulásra biztatta és könyvekkel látta el. Több nyelven olvasott és írt, folyamatosan képezte magát, folyóiratokat járatott, könyvtárba és antikváriumba iratkozott be. Megtanulta az eszperantó nyelvet, sőt tanította és tanulását a közösségen belül is szorgalmazta. Kevés szabadidejében verseket is írt.
A polihisztor szolgáló
A vidéki testvérek sokszor konferenciákon tanultak meg egy-egy számukra új éneket, majd hazamenve énekelni kezdték a gyülekezetben is. Ezek szövege megvolt ugyan az énekeskönyvben, de a dallamot emlékezetből énekelték, ezért ugyanaz az ének tájanként máshogy hangzott. Ezt hallva Bérces testvér vett egy öreg kottaíró gépet, és rengeteg éneket lekottázott. Később ezekkel a kottákkal jelent meg a Hitünk énekei kiadvány, segítve az egységes és helyes éneklést az egész országban.
Szolgálatkészségéről tett tanúbizonyságot az is, hogy sokszor megosztotta kétszobás lakásukat a Pesten tartózkodó vidéki testvérekkel, holott a család maga is hattagú volt. Ilyenkor „természetesen” a gyermekek a földön aludtuk, a vendégek pedig az ágyban. Az aznapi vacsorából és reggeliből is az átlagnál kevesebb jutott a családtagoknak, a vendégeknek azonban mindig elegendő. Egyházi szolgálataiért kevés anyagi juttatást tudott biztosítani a közösség, ezért az órás mesterséget kitanulva éjszakánként órákat javított, de a szegényebb testvéreknek ezt is ingyen végezte. Használt harmóniumokat is vásárolt, majd miután megjavította és felújította őket, a javítás díját felszámolva továbbadta a gyülekezeteknek. Azonban a szegényebb gyülekezeteknek gyakran egyszerűen odaajándékozta. Tatabányán a férfiak általában a bányában dolgoztak, fizetésük egy részét jó minőségű barnaszénben kapták, így részben a pásztorukat is így fizették. Ezért Lajos egy fabőröndben hetente a könyvek mellett a szenet is hazacipelte, így biztosítva a meleget otthon. Ma ezt el sem tudjuk képzelni.
„Így én szolgálhatom az országot”
Eleink között sokan ilyen feltételek mellett is hűségesen, kiváltságnak tekintve végezték szolgálatukat. Bérces Lajos nem csak „napszámosa”, hanem „polihisztora” is volt a kis pünkösdi közösségünknek. Hogyan futotta minderre az idejéből? Talán kiderül abból, amit a feleségéről nagyon kedvesen, önmagáról pedig elmarasztalóan mondott: „A feleségem a gyerekeim anyja, apja, papja, és így én szolgálhatom az országot.”Miután agyvérzéssel kórházban feküdt, halála előtt kért bocsánatot ezért gyermekeitől és feleségétől: „Rosszul értelmeztem a szolgálatot, bocsássatok meg.” 1993. augusztus 20-án fejezte be földi pályafutását.
Az Urat és az ő népét szolgálta, az Úr pedig megadta, hogy gyermekei mind hívővé, sőt, fiai igehirdetővé is váltak. Életének és szolgálatának gyümölcsei a mai napig hatással vannak a Magyar Pünkösdi Egyházra. Az Egyház Urának neve legyen áldott érte!
[1] A második világháború végén és azt követően Magyarországról a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek és hadifoglyok által végzett kényszermunka.
