Évek óta tartó PTF[1]-es ismeretségünk során egy folyosói beszélgetésben fél mondatban megemlítetted, hogy nem volt túl egyszerű a gyermekkorod. Ezen eléggé elcsodálkoztam, mert valami miatt az volt az előfeltételezésem, hogy te hívő családba születtél. Akkor kértem tőled ezt az interjút, mert érdekelt, hogyan vezetett az utad a lelkipásztorságig. Mesélj kicsit a gyermekkorodról. Milyen kapcsolatod volt a hittel, a vallással, milyen impulzusok értek?
Apai ágról nem nagyon ismertem a nagyszüleimet, de anyai ágról vannak meghatározó emlékeim. Anyai nagymamám adott először egy Károli Bibliát a kezembe. Ő elkötelezett katolikus volt, aki rendszeresen járt templomba. Nem nagyon tudtam a Bibliával mit kezdeni, olyan 8 éves lehettem, éppen csak megtanultam olvasni, nem vonzott a régies szöveg, csak pár oldalt olvastam el belőle és félretettem.
A nagyapám bírónak készült. 1948-ban Tatán az volt a szokás, hogy az összes értelmiségit behívatták, aláíratták velük, hogy „Nincs isten” – majd ezeket a papírokat kiakasztgatták mindenhova, és mutogatták, hogy meggyőzzék az embereket, hiszen ha ezek az ismert, köztiszteletben álló emberek ezt mondják, akkor az igaz. Nagyapám a beiktatása előtt megtagadta ennek a nyilatkozatnak az aláírását. Ezen megdöbbentek a hatóság emberei, és mikor megkérdezték, mi az oka, ő azt válaszolta: „Ha most aláírom, akkor mit fogok majd mondani, ha Isten előtt meg kell állnom?” Ez azért meghökkentő, mert én a mindennapokban nem úgy ismertem a nagyapámat, mint egy hívő embert, de a jelek szerint mégiscsak volt benne egy erős istenfélelem, ugyanis tudta, hogy ez a döntése mivel jár, így a karrierje azonnal derékba tört. Nem lehetett bíró, sőt munkát is alig kapott. Abban az időben mindenkinek rendelkeznie kellett bejelentett munkahellyel, de ő alkalmi munkákból élt egész életében: zongorákat hangolt, gyerekeket tanított, és ráadásként a templomban orgonált vasárnaponként. Már hívőként kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi zajlott az ő lelkében.
A szüleidre hogyan emlékszel?
Ők olyan időben voltak fiatalok, egyetemisták, amikor nagyon erős volt az ideológiai befolyás. Engem kifejezetten ateistaként neveltek. Azt tanultam tőlük, hogy csak magamra számíthatok, mindent nekem kell kézben tartani, és Isten nem létezik. A szüleim házassága nem volt sikeres, 2 éves voltam, amikor elváltak. Anyunál maradtam, de ő is és apu is újraházasodtak, és mivel anyu új férje nem tudott elfogadni engem, apuhoz kerültem. Ez az elutasítás nagyon fájdalmasan érintett, de azt gondoltam, talán apunál jó lesz, ott már végre családban élhetek, de mégsem sikerült. Született egy féltestvérem, de apu újra elkezdett alkoholizálni, ráadásul nem volt monogám típus, így ez a házassága is tönkrement.
A válás előtti időkben nagyon sok rosszat éltünk meg, állandó veszekedések, zűrzavaros családi élet, 15 éves koromra teljesen szétesett az egész életem. Sodródtam az eseményekkel, fel sem fogtam igazán, mi történik velem. Kerestem baráti társaságot, hogy valahova tartozzak, befogadjanak. Szoros kapcsolatok alakultak ki, csak épp a legrosszabb hatással, mindenfélébe belevittük egymást, amibe nem kellett volna. Öt éven át tartott ez. Mire 20 évesen bevittek katonának, addigra ezek hatása elég komolyan meglátszott rajtam. Nem teljesen tudatosult bennem a keresés, de nagyon erősen élt bennem a vágy az elfogadás, a szeretet, a béke, a nyugalom iránt, mert ezek nagyon hiányoztak az életemből. Amikor bevonultam katonának, még inkább romlott a helyzet, rendőrségi ügyeim is voltak, sok zűrön átmentem.
Mikor változtak meg a dolgok körülötted vagy benned?
Amikor leszereltem 1988-ban, akkor a barátaim révén megismerkedtem egy lánnyal, Andival. Én tatai vagyok, ő tatabányai. Nem gondolkodtam vele hosszabb távra, inkább a mának éltem, rá is úgy gondoltam, hogy egy ideig lóghatunk majd együtt. Azonban a barátaim azt mondták: „Andit felejtsd el, ne is próbálkozz vele, mert ilyenre nem kapható, ő hívő lány.” Na, hát ez nálam inkább csak olaj volt a tűzre. Majd kigyógyítom én a hívőségből! – gondoltam. Lehetetlen, hogy egy huszonéves, okos, értelmes, szép lány ilyenekben higgyen.
Először szegény menekült tőlem, mert hallott már rólam ezt-azt, de a beszélgetéseink egy idő után mégis rendszeressé váltak. Kértem tőle egy Bibliát, ő pedig elvitt engem a gyülekezetbe és a nagynénje, Szabó Irénke gondjaira bízott, aki egy nagyon bölcs, hívő testvérnő. Rengeteget beszélgettünk vele, és látták, hogy ez részemről nagyon komoly érdeklődés, már nem csak Andi miatt csinálom. A gyülekezet teljes időutazás volt számomra, és az is meglepett, mennyi fiatal van. Ez az egész nagyon új volt nekem. Lassan megszakítottam a kapcsolatot a barátaimmal, és a 2-3 hónapos hittel való ismerkedésem után hatalmas lépést tettem. Egy szombat délután letérdeltem az albérletemben, és azt mondtam: „Isten, ha te tényleg létezel, akkor meg akarlak ismerni téged.” Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, átjárt a nyugalom, a békesség, a megérkezés érzése, és minden, ami addig fájóan hiányzott az életemből, azt ott Isten betöltötte.
Ma már azt tudom mondani, hogy egy csodálatos istenélményem volt ott. Persze rögtön el is kezdtem vitatkozni magammal, hogy ez biztosan csak valami pszichológiai, érzelmi dolog volt, de akkora hatással volt rám, hogy egyszerűen nem tudtam kikerülni. Ezt a megnyugvást, békességet azelőtt soha sehol nem találtam: egyetlen buliban sem, egyetlen lánynál sem, sőt, minden kudarccal, csalódással érzelmileg és mentálisan is egyre mélyebbre csúsztam. Viszont mikor megtapasztaltam, milyen felszabadító volt kimondani azt az egyetlen mondatot, arra a nagy elhatározásra jutottam, hogy mindenképpen meg kell ismernem ŐT. Felismertem, hogy a megtérés nem célba érkezés, hanem valaminek a kezdete, így ezután rendszeresen, tudatosan jártam a gyülekezetbe, Andival is egészen más céljaim lettek, már nem megszerezni akartam őt, hanem partnert láttam benne, akivel együtt mehetünk majd ezen az úton. A bibliaolvasás nagyon meghatározó volt az istenkeresésemben, és ma is fontos része az életemnek. 1988 utolsó heteiben történt mindez.
Voltak olyan igeszakaszok, történetek a Bibliából, amelyek meghatározóak voltak az életedben ekkor?
Igen, két ilyen volt. Az első a bennem levő keresést szólította meg: „Ha apám és anyám elhagynának is, az Úr magához fogad engem.”[2] Ebben az igében megértettem, miket éltem át gyerekkoromban, amik miatt ilyenné váltam, amik miatt rossz irányba mentem, és Istennek ez a bensőséges szeretete és vonzása megváltoztatott engem, és helyreállította bennem a múltbeli dolgokat. Hatalmas váltás volt nekem Istenhez hazaérkezni. Nem is az a fontos, hogy miket csináltam és a tetteim hogyan változtak meg a megtérésem hatására – ez a belső út, a biztonságba való megérkezés számított nekem rengeteget.
A másik egy történet Dániel 3. fejezetéből, a tüzes kemencébe dobott három ifjú, Sidrák, Misák és Abednégo hitvallása. Annyira mellbevágott ez a hit és bizalom, amit a király előtt képviselnek: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!”[3] Igen, vannak helyzetek, amikor a tüzes kemencén kell átmenni, de ez a megrendíthetetlen hit és Istenbe vetett bizalom, kitartás számomra fontos.
Iván nem csak a saját életében tapasztalta meg Isten megújító, életeket megváltoztató munkáját, hanem a Magyar Pünkösdi Egyház Késői Eső Gyülekezetében is Érden. A gyülekezetben történt megújulásról, revitalizációról Földesi Tamás egyházelnökkel beszélgetett a Pünkösdi Podcast egyik adásában.
https://www.youtube.com/watch?v=NcgATkThs2M&t=19s
[1] Pünkösdi Teológiai Főiskola
[2] Zsolt 27,10
[3] Dán 3,17-18
