Szolgálat, nem terápia
A páli idézetnek többféle olvasata és értelmezése is van, hiszen egyrészt beszél az apostol hozzáállásáról a helyzetéhez, és a személyét ért támadásokhoz való viszonyáról, másrészt azonban kapunk egy pillanatképet arról, hogy bizony már az első századokban is kihívást jelentett a szolgálat tisztasága és a szolgálók jó motivációja.
Valós tendencia napjainkban, hogy a közösségekben az Úrnak való szolgálat sokszor sajátos motivációkkal is társul. A személyes kiteljesedés, „az ajándék kibontakoztatása”, az érvényesülés mellett fontos az énnek, hogy megfelelő pozitív visszajelzést kapjon, és így is érezze a hasznosságát. Mi a baj ezzel a szinte már általános jelenséggel?A dicséret és a motiváció nagyon fontos. A Szentírás is kiemeli a buzdítás fontosságát. Magam is azt szoktam mondani, hogy egy jó szóval hetekig elél az ember, s ezért nem fukarkodom a dicsérettel.A kérdés, hogy mindezek mennyire számítanak „üzemanyagnak”, mennyire ezekből él az igehirdető, tanító, dicsőítésvezető, a gyermekmisszióban vagy bármely más területen a szolgálattevő? Vajon mi adja az identitásom magját, mi alapján határozom meg önértékelésemet Krisztusban: amit teszek, vagy aki vagyok? Kapcsolat- vagy teljesítménycentrikus-e a bennem élő istenkép?
Ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy a szolgálat egyfajta önértékelési pótlékká válik, melytől kimondatlanul terápiás hatást remélünk: hogy jobban, sőt jobbnak érezzük magunkat.Kétségtelen, hogy van áldásos hatása minden Krisztusért
