Az elhívás palástja

Felforgathatja életünket egy elhívás? Mit jelent többre vágyni és feltenni mindent egy lapra? Mi az Istentől kapott személyes feladatunk és felelősségünk a saját környezetünkben? Elizeus példáján keresztül az elhívás témáját járjuk körül.

„Amikor elment onnan, rátalált Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántott. Tizenkét pár ökör ment előtte, ő maga a tizenkettediknél volt. Amikor Illés elment mellette, rádobta a palástját. Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek! Ő azt felelte: Menj, de térj vissza; ne feledd, hogy mit tettem veled. Elizeus otthagyta őt, de aztán vette az egyik pár ökröt, levágta, és az ökrök szerszámából rakott tűzön megfőzte a húst, odaadta a népnek, és ettek. Ő pedig elindult, követte Illést, és a szolgálatába állt.”[1]

Korábban olvassuk, hogy az Úr megjelent a Kármel-hegyen Illésnek, aki ezután megijedt és elmenekült a Sínai-hegyre, ahol egy újabb beszélgetésre került sor. Itt kapta meg Illés azt a feladatot, hogy menjen el és kenje fel Elizeust a szolgálatra.

Illés el is ment, rátalált Elizeusra és rádobta a palástját, Elizeus pedig felismerte a szívében, hogy most valami igazán jelentős dolog történt vele. Hiszen az a próféta, akiről valószínűleg ő is hallott már, eljött hozzá és ezzel a jelképes cselekedettel kifejezte, hogy ő az utódja, Isten őt jelölte ki a prófétai szolgálatra. Hogyan reagált erre Elizeus? Rögtön Illés után szaladt, majd követte őt.

Rajtunk van a palást

Attól a pillanattól kezdve, hogy átadjuk az életünket Istennek és elkezdjük követni Jézust, ez a palást a mi vállainkon is ott van. Azonban a megtérés után hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük, mit tett velünk az Úr. Elfelejtjük, hogy ott van az elhívást jelképező palást a vállainkon. Ezért mondja Illés Elizeusnak, hogy „ne feledd, hogy mit tettem veled”.

Elizeus nem egy prófétatanítvány volt és nem is egy király gyermeke. Amikor Illés rátalált, éppen szántott, egy parasztgyerek volt. Mit mond ez nekünk? Nem számít, hogy mi mit gondolunk magunkról – az a lényeg, hogy Isten mit gondol rólunk. Nem számítanak a körülmények, nem számítanak a múltban elkövetett hibák. Egyedül az számít, hogy rajtunk van a palást.

Amikor megtérünk és átadjuk az életünket Istennek, akkor ő be akar hívni minket az ő mennyei tervébe. Nem akármilyen dologról beszélünk, hanem a menny és a föld teremtőjének tervéről, ami nemtől és kortól függetlenül mindannyiunkra vonatkozik. Isten minden gyermekét hívja az ő korszakokon átívelő, lélekmentő tervébe. Szeretné, hogy személyesen részt vegyünk mások életének formálásában és Isten királyságának építésében.

Ne feledjük el, hogy mit tett velünk az Úr! Ne feledjük el, hogy Isten azt szeretné, hogy részesei legyünk ennek az elhívásnak!

Milyen a hozzáállásunk az elhíváshoz?

Azt olvassuk, hogy az Illéssel való találkozás után Elizeus levágta az ökröt és elégette a szántáshoz használt eszközöket. Tulajdonképpen felszámolta a visszaút lehetőségét.

Mi viszont sokszor meghagyunk olyan kapaszkodókat, biztonsági zónákat, amelyekhez visszamehetünk, ha esetleg mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy gondoltuk. Isten azonban nem ezt akarja. Ne biztosítsunk magunknak emberi síkon lévő kapaszkodókat, mert Istennek nincs ezekre szüksége.

Vegyünk példát Elizeusról és mi is maximális bizalommal és maximális erőbedobással kövessük az Urat!

Elizeus és Illés történetét így olvassuk tovább:

„Amikor az Úr Illést forgószélben az égbe akarta ragadni, Illés és Elizeus elment Gilgálból. Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az Úr. De Elizeus így felelt: Az élő Úrra és az életemre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe. (…) Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az Úr a Jordánhoz küldött engem. Ő így felelt: Az élő Úrra és az életemre mondom, hogy nem hagylak el! Így hát együtt, ketten mentek tovább. (…) Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átértek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem kétszeres rész a benned munkálkodó lélekből!”[2]

Mi a célunk az elhívással?

Onnantól kezdve, hogy a palást rákerült Elizeus vállára, egészen addig, amíg valóban birtokba vette a küldetését, Elizeus elválaszthatatlan volt Illéstől. Tanult tőle, figyelte őt, ragaszkodott a mesteréhez. Az utolsó beszélgetésükben azt kérte, hogy jusson neki kétszeres mértékben az Illésben munkálkodó lélekből. Ez nem egy apró, szerény kérés volt.

Nekünk mi a célunk? Túl akarunk lépni az előző generációkon? Vagy megelégszünk olyan dolgokkal, amelyek lehet, hogy már csak megszokások a gyülekezetben, az ifjúsági alkalmon, a dicsőítésben? Isten arra bátorít minket, hogy merjünk túllépni az elődeinken! Merjünk többet kérni! Merjünk nagyokat álmodni és tegyünk is érte! Jézus azt mondta, hogy ha hiszünk benne, mi is megtehetjük azokat a cselekedeteket, amelyeket ő tett, sőt, annál nagyobbakat is.[3]

Ne érjük be azzal, hogy leülünk az utolsó sorba és két mondatot imádkozunk, hiszen Isten nem olyan generációt akar, aki egyre alább adja az Istennel kapcsolatos dolgokat. Elizeus kétszer annyit kért és meg is kapta. Gondolod, hogy mi nem kapnánk meg? „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”[4]

A NextGenOnFire szó szerint azt jelenti, hogy „a következő generáció tűzben”. Rajtunk is múlik, hogy folytatódik-e az a pünkösd, amit a tanítványok éltek át először. Rajtunk is múlik, hogy csak beszélünk a gyógyulásról, a csodákról, vagy át is éljük őket és mi leszünk azok végrehajtói.

Ehhez az kell, hogy többre vágyjunk, ne érjük be kevesebbel, mint amennyit Isten adni akar és amennyit lát bennünk, hiszen az minden képzeletünket felülmúlja! Lehet, hogy mi nem tartjuk képesnek magunkat, de Isten arra bátorít minket, hogy lássuk meg azt, amit ő lát bennünk.

Mire hív minket Isten?

Lehet, hogy az Úr valakit ácsnak, kamionsofőrnek vagy varrónőnek hívott el. Azonban nem csupán egy hivatásba szólít! Bármivel is foglalkozunk itt a földön, vegyük észre, hogy Isten elhívása nem csak erről szól. Ezek szükségesek a megélhetésünkhöz, de emellett Isten be akar hívni minket az ő hatalmas tervébe. Meg akarja mutatni, hogy a munkánk mellett hogyan tudunk áldássá válni a körülöttünk élők és Isten királysága számára.

Ennek felismerésében pedig hasonlóan Elizeushoz, akit Illés segített, és a tanítványokhoz, akiket Jézus segített, nekünk is segítségünkre van a Szent Szellem.

Ha Jézus Krisztus gyermekei vagyunk, ha már átadtuk neki az életünket, akkor ott van az elhívás palástja a vállainkon. Rajtunk múlik, hogy milyen a hozzáállásunk és a szívünk az Örökkévaló felé.

Vigyünk tüzet a generációnkba és ne hagyjuk, hogy kialudjon a pünkösdi tűz!

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=JhpYT1NxaTs&sttick=0

[1] 1Kir 19,19-21

[2] 2Kir 2,1-9

[3] Jn 14,12

[4] Róm 8,32