Az eltűnt jövő nyomában: az utópiák elkárhozása és a történelem vége
Utópiák[1] milliói születtek meg vizionárius szerzők tollából, csak hogy valamivel később a prédikátor végkövetkeztetéséhez jussunk el ismét: nincs semmi új a nap alatt.[2] Akkor tehát megbukott volna a sci-fi műfaja? És mit jelenthet ez számunkra, keresztények számára?
„Ne mondjunk le az utópiákról, de őrizkedjünk azok megvalósításától!” – idézte gyakran Fábry Sándor saját édesapját. A kedves papa itt a megengedően csak „a létező szocializmusnak” titulált ideológiai rendszerre utalt, amelyre egyébként tévesen hivatkozunk kommunizmusként, hiszen a kommunizmus a szocializmus végeredménye lett volna. A kommunizmus, mint megvalósítandó utópia, történelmünk (ez idáig) utolsó olyan eszmerendszere volt, melyben az ember „üdvösségét” mindenfajta isten, de legfőképp a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás Istenének kizárásával kívánták elérni, a meglévő társadalmi rendek dekonstrukciója révén.
Az utópia mint olyan nem 20. századi találmány: az iránta való vágy egyidős az emberrel. Mármint a bukott emberrel, akinek a bűneset után már nem volt élő, szellemi kapcsolata a Teremtővel. Hiszen Ádám és Éva egy, a szó legszorosabb értelmében vett tökéletes emberi társadalom (lásd: utópia) első zsengéi voltak, akiket sikerrel rontott meg az ördög. Az utópia kifejezés ettől a ponttól kezdve szükségszerűen egy Istent helyettesítő rendszert jelent, amely a megváltatlan testből fakadó vágyat fejezi ki valamiféle több, jobb iránt. Ám ahogyan azt történelmünk megannyi fejezetében láthatjuk,
