A felejtés hatalma
Ez az emlékezetkultúra különösen alkalmas arra, hogy ahol a történelem nem kritikai tükör, hanem politikai alapanyag, ott a hatalom felhasználja azt. A múlt nemzeti sorsként jelenik meg. Nemzeti pálinkától párás tekintettel sírjuk, hogy velünk mindig csak megtörténnek a dolgok, mások cselekszenek, mi pedig elszenvedünk. A felelősség mindig kifelé mutat, a múlt pedig ártalmatlan díszletté homályosul. Pontosan itt válik világossá egy radikális teológiai felismerés aktualitása, mely szerint a felejtés nem hiány, hanem hatalomgyakorlás.
Ezt a felismerést fogalmazta meg a 20. század egyik legprovokatívabb teológusa, Johann Baptist Metz, aki a holokauszt tapasztalata után szakított azzal az öncélú teológiával, amely túl könnyen és gyorsan beszél kiengesztelődésről, túl könnyen mondja ki, hogy Isten majd mindent jóra fordít. Úgy tapasztalta, hogy az ilyen beszéd valójában a győztesek teológiája, mert nem veszi komolyan a történelem áldozatait. Ezért beszélt politikai teológiáról, de nem pártpolitikai értelemben. Számára a politikai azt jelentette, hogy a hitnek következményei vannak és hathat a valóság értelmezésére, különösen ott, ahol szenvedés, elnyomás és erőszak történik. Nem szabad megengedni, hogy a történelem győzteseinek narratívája legyen az egyetlen legitim emlékezet. Ezért állította középpontba a memoria passionis-t, a szenvedés emlékezetét, mert Isten emlékezete nem semleges. Ő nem a győztesek történetére emlékezik, hanem a szenvedőkre. Világunk egyik tragédiája,
