Az űr, ami elnyel, ha nem tölti be Isten

Az emberiség évezredek óta keresi a boldogság kulcsát. Korunk társadalma sincs másképp. A reklámvilágnak, a közösségi médiának és a mai kultúrának köszönhetően azonban egyfajta tökéletesség-őrület ütötte fel a fejét.

Mintha ma a tökéletességet gondolná a világ gyógymódnak, gyógyírnak arra az űrre, ami bennünk lappang. Azt hisszük, ha végre sikerülne elérni ezt a ritka állapotot, akkor boldogok, elégedettek lehetnénk, akkor nem sóvárognánk tovább, nem hiányozna valami. Ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy kevesebbel beérjük!

Úgy szoktuk magyarázni az Istent nem ismerőknek, hogy van egy Isten-alakú űr az emberben, amit semmi sem tölt be. Sem a pénz, sem a szerelem, sem a karrier, de még a szép ruhatár sem. Az űr, amit Párizs szépsége is érintetlenül hagy, amit a tökéletesség sem ingathatna meg.

Az ember egy-két komolyabb próbálkozás után ráébred, hogy valami mindig hiányzik. Valahogy csak nem az igazi… És akadnak, akik ezt nehezebben dolgozzák fel. Akadnak, akik fel is adják a keresést, hogy betöltsék ezt az űrt, mert evilági módon nem képesek rá.

Párizs-szindróma

Talán a Párizs-szindróma is egy kicsit erről szól – ha pusztán elméleti síkon beszélünk róla, és a pszichológiai hátterét mellőzzük. A szindróma azt az állapotot írja le, amikor egy turista a vágyott célállomásra érve csalódást tapasztal vagy