Csend – tétlenség vagy erő?
A Kr. e. 900-850 közötti időszakban Júdának éppen egy jó királya volt. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben tökéletes volt, de megpróbált az Úr útjain járni. Jósáfát király arra adta a szívét, hogy keresse az Urat és ez meg is látszott az életén, hiszen Isten megáldotta ő szövetségeseivel való kapcsolataiban és a harcaiban is. Ennek ellenére volt egy olyan időszak is az életében, amikor komoly hibákat követett el, például amikor szövetséget kötött Ahábbal, akiről a Biblia így ír: „...azt tette, amit rossznak lát az Úr, még inkább, mint valamennyi elődje.”1 Ahogy minden rossz szövetségnek, ennek is voltak következményei, nevezetesen az, hogy Jósáfátot és népét bekerítette az ellenség. Júdának számos ellensége volt, de ebben az esetben a moábitákról és az ammonitákról beszélünk. Mi történik, amikor nem csak egy ellenséges néppel és egy ellenséges akarattal kell szembenéznünk, hanem egy egész szövetséggel, akik minden irányból bekerítenek minket? Honnan jön ilyenkor a segítség? Honnan merítünk bátorságot?
Jósáfát Istenhez fordult, felkiáltott hozzá és segítségül hívta az Ő nevét:
„Istenünk, büntesd meg őket! Mert tehetetlenek vagyunk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támadt; nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Csak rád tekintünk! Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt kicsiny gyermekeikkel,
