„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, az látva, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.”
A pásztor foglalkozás talán távol áll a ma emberétől, ám a Bibliát olvasva azt látjuk, hogy tulajdonképpen az első testvérpártól kezdve jelen vannak a pásztorok. Először Ábelnél találkozunk ezzel a szóval, majd Ábrahámnál, Mózesnél, és a méltán híres nagy király, Dávid is pásztor volt. A pásztor feladata, hogy őrizze a rábízott állatokat, legeltesse és védelmezze őket a ragadozóktól, megóvja őket az időjárás viszontagságaitól, és az állatok egészségének felügyelete is az ő vállát nyomja.
Amikor az Igében Isten a saját személyéről beszél, hangsúlyozhatná azt, hogy ő a király, mi pedig a parasztok, hogy ő a hadvezér, mi pedig az alantas szolgák – ő mégis a pásztor és a juhok hasonlatával él. Ezzel a példával egészen közel jön hozzánk, hiszen hétköznapi valóságában megfoghatóvá válik számunkra a pásztor, aki együtt él, együtt mozdul a nyájával. Ha a pásztor foglalkozást nem is nagyon tudjuk hova tenni a mai világban, az változhatatlan tény, hogy Isten ma is a pásztor szívével viszonyul hozzánk.
A pásztor ismeri a juhait
A pásztor egyik legfontosabb ismérve, hogy ismeri a juhait. Gondjukat viseli, ápolja őket, és nem csak távolról, mint egy irányítóközpontból igazgatja őket, hanem egészen közel megy hozzájuk. Ugyanez igaz Istenre is: személyesen ismer, és a nevünkön szólít minket. Ez az ismeret túlmutat azon, hogy lát minket és tudja, kik vagyunk – ismeri minden porcikánkat, mozdulatunkat, érzelmünket, és tud a szívünk minden öröméről, nehézségéről. Ez a tudás pedig abból fakad, hogy időt és energiát szán arra, hogy megismerjen bennünket, mert fontosak vagyunk számára. Nekünk is ugyanezt kell tennünk, ha szeretnénk igazán megismerni az Atyát.
A pásztor minden körülmények között a juhok mellett van
Ebbe az ismeretbe az is beletartozik, hogy Isten tudja, mikor örülünk, mikor sírunk, és velünk osztozik ezekben az érzésekben. Életünk útja sajnos nem vezethet állandóan füves legelőkön. A bárányoknak időnként új legelőt kell keresniük, miután lelegelték a rendelkezésükre álló területet. Ehhez pedig sokszor kell szakadékokon átkelniük, vagy olyan barlangvájatok mellett elhaladniuk, ahol farkasokkal, medvékkel találkozhatnak. Számukra ez a halál árnyékának völgye.
Ezt az állapotot mindannyian átéljük. Vannak „nem szeretem” pillanatok az életünkben, melyeket legszívesebben kihagynánk. Isten azonban azt ígéri, hogy ahogy osztozik az örömteli pillanatainkban, ugyanúgy a nehezebb helyzetekben is velünk van, és jót tervez számunkra. Hasonlóan a jó pásztorhoz, aki félelmet nem ismerve megküzd a juhaira támadó ragadozóval, és ha kell, életét adja a juhokért.
Lehet, hogy éppen füves legelőkön jársz; lehet, hogy a halál árnyékának völgyében; lehet, hogy a csendes vizek, vagy éppen a vessző és bot időszakát éled most az életedben. Hadd mondjam neked bátorításul, hogy minden helyzet érted van. Isten semmit nem tesz céltalanul, hiszen az teljesen ellentétes az ő természetével. Bármi is történjen velünk, Istennek az a célja, hogy lábra állítson és tovább vezessen minket azon az úton, amelyet személyesen nekünk szánt.
A juh minden esetben egy nyájhoz tartozik
Amit még nagyon fontos kiemelni a pásztor és a juhok hasonlatából, hogy a juhok sohasem egyedül élnek, hanem minden esetben egy nyájhoz tartoznak. Azt olvassuk az igében, hogy „lesz egy nyáj, egy pásztor”.[1] Isten gyermekeiként elengedhetetlen, hogy legyen egy „akol”, egy gyülekezeti közösség, ahova tartozhatunk.
Amikor rendszeresen időt töltünk a testvéreinkkel, és tartozunk egy közösséghez, akkor jobban tudunk egymásra figyelni. Nem beszélve a pásztorról, aki – habár nem tökéletes, mint a Főpásztor, de – a juhokért, vagyis értünk van. Mindez védelmet nyújt az ellenséggel szemben.
Ha egy bárány egyedül van, és hirtelen a halál árnyékának völgyében találja magát farkasokkal és medvékkel körülvéve, egyszerűen nem fog tudni megmaradni. Szüksége van a nyáj többi tagjára és a pásztorra. Nem régen olvastam egy történetet egy ausztrál gazdáról, akinek kigyulladt a 80 hektáros területe. Ennek következtében több állata elpusztult, páran pedig elszöktek – köztük egy bárány is. Amikor 7 évvel később megtalálták, már ötször nagyobb volt, mint amikor eltűnt. Nem azért, mert meghízott volna a füves legelőkön, hanem azért, mert nem volt, aki ápolja, gondozza őt, és nem volt rendszeresen megnyírva. Elhagyta a nyájat, és hosszú éveken át cipelte folyton növekvő bundája felesleges terhét. Ha odament volna a pásztorhoz, megszabadulhatott volna ettől a súlytól.
A gyülekezetbe járás elengedhetetlen része a keresztény életünknek. Bátorítalak, hogy vedd fel az „akol” illatát, add hozzá az Isten által beléd helyezett értéket, és színesítsd ezáltal azt a gyülekezetet, közösséget, ahova Isten helyezett!
A pásztor szerepe ma is pontosan ugyanaz, mint amikor a fenti igék íródtak – megmenteni a juhokat. Isten minket is arra hív, hogy lépjünk be ebbe a szerepbe. Azonban nem csak lelkész igazolvánnyal lehetünk pásztorok. Ha rendben van az Atyával a kapcsolatunk, akkor ő felnyitja a szemünket arra, hogy észrevegyük azokat a bárányokat, akik talán 15-20-25 kg felesleges terhet cipelnek. Isten arra hív minket, hogy menjünk oda hozzájuk, és legyünk az emberek életének megmentői.
A pásztor mesterséget nem magunktól kell kitanulnunk – Isten, a jó pásztor tökéletes példát állít elénk, és vezet minket ebben. Ez az ő jelleméből fakad: nem kér tőlünk olyat, amit ő ne tett volna meg. Spurgeon[2] nagyszerűen fogalmazta meg ezt az alábbiakban:
„Pál azt mondja: »Hű az Isten«. Ha mi hűségesnek bizonyulunk, az csak azért van, mert Isten hűséges. Egész üdvösségünk a szövetséges Isten hűségére épül. Isten hűségén múlik minden. Mi változékonyak vagyunk, mint a szél, úgy szakadunk, mint a pókháló, és annyira nincs tartásunk, akár a víznek.
Nem lehet építeni sem természetes adottságainkra, sem lelki-szellemi érdemeinkre; Isten azonban hű marad. Hűséges szeretetében: nincs benne változás, sem ingadozás. Hűséges célkitűzésében: amit elkezdett, azt el is végzi. Hűséges minden kapcsolatában: Atya, aki nem hagyja cserben gyermekeit, barát, aki nem tagadja meg népét, Teremtő, aki nem hagyja el kezének alkotásait. Hűséges ígéreteihez: egy sem marad beteljesületlenül. Hűséges szövetségéhez, amelyet Jézus Krisztusban kötött velünk, és az ő áldozatának vérével hitelesített. Hűséges Fiához, és nem engedi, hogy vére hiába hullott légyen. Hűséges népéhez, amelynek örök életet ígért, és amelytől nem fog elfordulni sohasem.
Isten hűsége az állhatatosságban maradásunk reményének alapja és szegletköve. A szentek azért tudnak megmaradni a szentségben, mert Isten mindvégig kegyelmes marad. Isten szüntelenül áld, azért a hívők mindvégig áldottak. Olyan biztos és szilárd alap ez, amelyre lehet építeni, és amely összecseng könyvünk címével: »MINDEN KEGYELEM«.[3]”
Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=1L7qTDF8eb0&t=2s
[1] Jn 10,16
[2] Charles Haddon Spurgeon 19. századi prédikátor, evangélista.
[3] C.H. Spurgeon: Minden kegyelem! Evangéliumi Kiadó, Budapest. 83-84. o.
