Egy szombat délután kezdődött férjem rosszulléte. Estére olyan rossz állapotba került, hogy bevittem a veszprémi kórház sürgősségi osztályára. Sok várakozás és egy CT-vizsgálat után hazaengedtek bennünket. Másnap reggelre sem lett jobban, sőt egyre jobban szédült, hányt, úgyhogy mentőt hívtam. Mire a mentőszolgálat munkatársai megérkeztek, Árpi szinte már beszélni sem tudott, csak nézett maga elé. Bevitték, és azt az információt kaptam, hogy 2-3 óra múlva érdeklődjek az állapota felől. Mivel később telefonban semmi konkrétat nem tudtak mondani, bementem a kórházba.
A doktornő azzal fogadott, hogy a férjem súlyos állapotban fekszik az intenzív osztályon, két helyen van agyi elzáródása, egy vérrög van nagyon rossz helyen, valamint egy olyan súlyos szűkülettel is számolni kell, amihez ők nem mernek hozzányúlni. Bemehettem hozzá, eszméleténél volt, de csak keveset és furcsán beszélt. Miután hazaértem, imádkoztam, velem együtt a család is, a gyülekezet és mindazok, akik értesültek az állapotáról.
Hajnalban telefonált a doktornő, sajnos súlyosbodott Árpi állapota, elvesztette az eszméletét, lélegeztetőgépre tették. Majd az újbóli CT-vizsgálat eldönti, hogy elviszik-e Budapestre az Idegsebészeti Klinikára. Be kellett mennünk reggel a kórházi csomagjáért, de mire beértünk, már nem is volt Veszprémben.
Budapesten még délelőtt egy kockázatos műtétet hajtottak végre, kivették az agytörzsből a vérrögöt és a szűkületbe hálót építettek. Az állapota válságos volt, három agyi területét érte valamilyen szintű károsodás: a kisagy bal felét, az egyik lebenyt, valamint az agytörzs egy részét, mivel itt is volt elzáródás, ezért egyáltalán nem voltak jó kilátásai, hiszen ez a terület felelt a légzésért, a mozgásért és a nyelésért. Mindezek mellett a testét le kellett hűteni, mivel a szervezetének a tüdőgyulladással is meg kellett küzdenie.
Közben hittem, hogy az Úr Jézus hatalmas, hogy nála nincs lehetetlen, az ő szavában élet van, hogy ő a Király, hogy övé a trón, övé az utolsó szó, bármilyenek az eredmények, bármit mutatnak a CT-felvételek, hittem, hogy az ő vére, amit értünk hullatott a kereszten, elég arra, hogy felülírja a diagnózisokat, hogy életet adjon az elhalt sejtekbe!
Másnap Árpit felébresztették a mélyaltatásból. Mikor bementem hozzá, megismert, a kérdésekre bólintással felelt. Nagy öröm volt a szívemben, de egy másik doktornő szembesített a rideg valósággal, hogy ne számítsak semmi jóra, hiszen három helyen halt el az agyának egy-egy része, tüdőgyulladása is van, ráadásul későn hozták be ahhoz, hogy érdemben segíteni tudjanak rajta. Mindezeket hallva azt mondtam az Úr Jézusnak, hogy én ezeket meghallottam, és biztosan így van, de a szívembe nem engedem be, mert hiszem, hogy ő hatalmas! Neki semmi sem lehetetlen!
Azt éreztem a szívemben, ha meg tudok bocsátani mindenkinek, akik szombaton este hazaküldtek minket, aki hibázott, késett, vagy bármiben hozzájárult az állapotához, akkor felszabadítom Isten kezét a csodára. Mindenkinek megbocsátottam, és hittem, hogy az Úr mindent jóvá tud tenni, Nála nincsenek helyrehozhatatlan dolgok! Minden emberi mulasztást, hibát helyre tud állítani, mert ő a Mindenható! Övé az utolsó szó!
A következő napokban Árpit le tudták venni a lélegeztetőgépről, a fájdalmat érezte, emellett pedig minden érzékszerve rendben volt, egyedül a nyelési reflex nem indult be nála, emiatt gégemetszést kellett alkalmazni, de hittem, hogy ahogy eddig megtapasztaltuk Isten csodáit, ez is helyre fog állni. Több testvértől kaptunk Istentől jövő megerősítést, hogy a férjem felépül, és elhagyhatja a betegágyát.
Ennek a csodáját tapasztalhattuk meg a következő napokban. Árpi egyre erősödött, a tüdőgyulladása múlóban volt. Bár a gégekanültől a hangját nem hallhattuk, de szájról olvasva egyértelműen kiderült, hogy az értelme napról napra tisztul. Nemsokára az intenzív osztályt is elhagyhatta. Az egyik orvos meg is jegyezte: „Tudjuk-e, hogy ezt az emberek nem szokták túlélni, ha mégis, akkor vegetatív állapotban maradnak életben.”
Pár nap múlva Árpi visszakerülhetett Veszprémbe, ahol már sétálni is tudott. Egyik délután észrevettem, hogy már nyelni is tud. Másnap kivették a szondát, és segítséggel már az evés sem okozott neki gondot, sőt még a gyógyszerét is le tudta nyelni, úgyhogy pár nap múlva kivették a gégekanült a torkából. Isten gyógyító munkája teljesen helyreállította: beszél, sétál, lát, hall, nyel, önállóan gondoskodik magáról. Úgy volt, hogy három hétre majd Zircre fog rehabilitációra befeküdni, de amikor a doktornő megvizsgálta, széttárta a kezeit, és ő is azt mondta: „Ugye tudják, hogy az emberek ezt nem szokták túlélni, és főleg nem így? Ő egy csoda! Ehhez én sem tudok mit hozzátenni!”
