#Jézusésénaviharban

„Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őket. Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”[1]

Ez a történet két dologról is tanít minket. Elsőként arról, hogy miként lehet szembenézni olyan helyzetekkel, melyek messze meghaladják a képességeinket, másrészt arról, hogy miként kell hitben felnéznünk Krisztusra és mindarra a mennyei, szellemi erőre, ami által az Úr képes csodákat tenni.

Azt gondolom, az első részben még egészen jók vagyunk. Felismerjük, hogy milyen akadályok nagyobbak nálunk, és többnyire azt is látjuk, hogy nincs erőnk és képességünk megbirkózni ezekkel. A második rész az, ahol problémákba ütközünk: felismerni