Már a főiskolán előfordult, hogy társaságban alkoholt ittam, akkor még csak alkalmanként. A ’80-as évek közepe felé azonban kezdtem érezni, hogy gond van, nem tudtam uralni az ivást, működni sem tudtam ital nélkül. Bátyám körzeti orvos volt, vele beszéltem erről, és önkéntesen bevonultam egy elvonókúrára. Addiktológia még nem működött az országban, pszichiáterek kezelték az alkoholbetegséget, ami abból állt, hogy megpróbálták megutáltatni a függőséggel küzdőkkel az italt –, de nálam nem bizonyult hatásosnak a módszer.
Közben az életemben egyéb nehézségek is adódtak, az első felségemtől 1982-ben elváltam. Egy közös gyermekünk született 1978-ban, vele jó volt a kapcsolatom.
Újra megnősültem, született két lányom és egy fiam, de az egzisztenciát, amit addig felépítettem, le is romboltam. Voltak száraz időszakaim, évek is, de mindig jött a visszaesés. Egy idő után a feleségem nem tudta ezt tolerálni – amit teljesen megértek –, és 2000-ben elváltunk. Sohasem voltam agresszív, de abban az állapotomban semmiben sem lehetett rám támaszkodni. A gyerekeimmel is megszakadt a kapcsolatom.
Innentől egy nagyon nehéz időszak következett. Sehová sem tartoztam, mindenki lemondott rólam, a család is úgy gondolta, hogy menthetetlen vagyok. Nem voltak barátaim, váltogattam a munkahelyeket is, sehol sem tudtam megállapodni. Több pszichiátrián jártam, próbáltam szabadulni, de ha valami nehézség támadt az életemben, a legegyszerűbb volt az italhoz nyúlni.
2000-ben Zalaegerszegen egy addiktológus elmondta, hogyan alakul ki az alkoholbetegség, és melyek a stációi, és megértettem, hogy én már az összes állomáson túl vagyok, csak a temető van hátra. Akkor döbbentem rá, hogy vagy változtatok, vagy itt a vége a földi életemnek. Megpróbáltam, de megint csak ideig-óráig sikerült. Ekkor ismerkedtem meg Óvári Róberttel, aki jelenleg a Magyar Pünkösdi Egyház egyik alelnöke. Nagyon megérintett, mikor Isten szeretetéről beszélt. Rácsodálkoztam, hogy van, aki szeret engem ilyen elveszett állapotban is? Rögtön elmondtam a megtérők imáját. Nem volt ez akkor még igazi megtérés, de elindult bennem valami. Elkezdtem megtapasztalni, hogy Isten a nehéz helyzetekben is tud békességet adni és ezekben is velem van. Akkor azt kértem tőle, hogy az életemből hátralévő időszakban neki szolgálhassak.
2004-ig nagyon hányatott életet éltem, sok munkahelyen megfordultam, többször visszaestem. Megtapasztaltam a hajléktalanságot és az éhezést is. Mindig olyan helyre mentem dolgozni, ahol lakhatást is biztosítottak, de a közbülső időszakokban, néha csak néhány napig, néha heteken át hajléktalan voltam. Aludtam parkban, pályaudvaron, hajléktalanszállón. Megtapasztaltam a megvetést – láttam, hogy mélyen gyökerező előítélet él az emberekben a hajléktalanok felé. A szemükben értéktelen voltam. Próbáltam segítséget kérni, de a szakemberek sem tudtak velem mit kezdeni. Nem voltak kilátásaim, terveim, egyik napról a másikra éltem, mindennap arra törekedtem, hogy legyen valami ennivalóm, és meg tudjam venni az italt.
2004 májusában egy ilyen helyzetben a nővérem befogadott, és felhívta Óvári Róbertet, hogy elmondja, mi van velem. Ő addig is nyomon követte az életemet, tartottuk a kapcsolatot. Úgy éreztem, hogy ebben az életszakaszban ketten nem mondtak le rólam: Isten és Robi. Ekkor Robi elhívott Kadarkútra a kastélyba dolgozni. Két sporttáskával érkeztem ide. Itt Isten megragadott, és 2004 augusztusában bemerítkeztem.
2004 őszétől az ellátottak szociális ügyeit és az élelmezést intéztem, illetve a felmerülő napi feladatokkal, karbantartással foglalkoztam.
Lehetőséget kaptam tanulni, és én örömmel mentem, így 2006-ban a Budapesti Corvinus Egyetemen szociális szakigazgatás-szervező szakon szereztem diplomát.
Az Úrtól kaptam társnak a harmadik feleségemet, vele 2006-ban házasodtunk össze Kadarkúton a kastélyban, nélküle nagyon sok mindent nem tudtam volna végigcsinálni.
2007-ben év közben volt egy visszaesésem, de megengedték, hogy konyhai kisegítőként ott maradjak, és az élelmezést is én intéztem. Decemberben azonban újra visszaestem, és akkor már el kellett, hogy menjek a kastélyból. Nem tudtam, hogy mi lesz velem.
Lehetőségem adódott egy három hónapos rehabilitációra, ami nagyon jó időszak volt. Ott elcsendesedve igazán elkezdtem keresni Istent. Akkor azt az igét kaptam: „Csak én tudom, hogy mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.”[1] Ezt komolyan vettem. Ott végre megtapasztalhattam a szabadulást – szabad lettem az alkoholfüggőségtől. Átéltem, hogy Isten ma is ugyanúgy gyógyít, szabadít és helyreállít mint 2000 évvel ezelőtt. Fokozatosan döbbentem rá, hogy már nem kívánom az alkoholt. A régi életemben a száraz időszakaim is azzal teltek, hogy harcoltam magammal. A szabadulásom után viszont nem kellett erő ahhoz, hogy ne igyak, mert Isten elvette a kívánságot is. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
A rehabilitáció után a kastélyba nem jöhettem vissza, de a Táborpark gondnoki feladataira felvettek – maradhattam Kadarkúton az egyház szolgálatában. Úgy érkeztem vissza, hogy szabad voltam. Hála Istennek, ezzel nem éltem vissza azóta sem.
A gondnoki feladatok után 2008. október közepétől Békésen az Országos Cigánymisszió Segítő Szolgálatának lettem az intézményvezetője. Megdöbbentő volt számomra is, de valósággá vált az ige a reményteljes jövőről.
Az ottani szolgálatra is kaptam egy igét: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.”[2] Ez lett a segítőszolgálat vezérigéje. 2012-ig végeztem ezt a szolgálatot Durkó Albert mellett, és felépítettük a házi segítségnyújtást és szociális étkeztetést biztosító szolgálatot az országban. 2009. január 1-jén 249 ellátottal kezdtük meg a szolgáltatást. Amikor 2012-ben átadtam az intézmény vezetését, közel 5000 ellátott volt a házi segítségnyújtásban, és kb. 3600 a szociális étkeztetésben. Nagyon szép időszak volt ez, nagy hittel végeztük a szolgálatot.
Visszagondolva az életemre, semmi sem történt véletlenül: Isten irányította az utamat, és megőrzött akkor is, amikor még nem is ismertem őt.
2012 februárjában Kadarkúton leégett a kastély. Ekkor Óvári Róbert visszahívott, és egészen 2021 decemberéig itt voltam, részt vehettem a kastély újjáépítésében, a Bodrogról való visszaköltözésben. Az imateremben és a kastély kapuján is ez az ige van kint: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”[3] Ez valósággá vált az újjáépítés során. Nem tudtuk, hogy milyen forrásból fogjuk tudni finanszírozni az építkezést. Voltak időszakok, mikor a munkabérek kifizetése is gondot jelentett, de végül mindig lett pénzünk. Isten segített bennünket.
Nagyon sok igének és ígéretnek a beteljesülését láthattam a saját életemben és a szolgálatom során is, sőt csodát is átélhettem. 2022-2023-ban is az egyháznál dolgoztam szociális főigazgatóként, illetve egyházi biztosként. 2023. február 28-án rosszul lettem, bementem a békéscsabai sürgősségire, onnantól napokig nem tudtam magamról. Összeomlott a légzésem és a keringésem, altattak, négy napig lélegeztetőgépen voltam. Nem tudták, hogy egyáltalán életben maradok-e. A feleségem volt az egyetlen, aki biztos volt abban, hogy meggyógyulok. Négy nap után felébresztettek, de kétséges volt, hogy meddig voltam oxigénhiányos állapotban, ezért nem tudták, hogy van-e maradandó károsodás az agyamban. Két hét után kijöhettem a kórházból, és teljesen meggyógyultam. Nem derült ki, hogy mi okozta az összeomlást. Amikor elmesélték, hogy mennyien imádkoztak értem, olyanok is, akik nem ismertek, megdöbbentett. Nekem is bizonyság, hogy az Úr meggyógyított, de bizonyság azoknak is, akik imádkoztak értem, hogy nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének[4], és Jézus ma is cselekszik.
Felépülésemet követően továbbra is egyházi szolgálatban maradhattam. Tavaly július óta a nyugdíjasok békés életét élem Kadarkúton. Feleségem is nyugdíjas már, kettőnknek összesen hat gyermekünk és két unokánk van. Elmondhatom, hogy a szabadulásomat követően a gyermekeimmel helyreállt a kapcsolatom. Szolgálati lehetőséget is kaptam, a Szeretetotthon gyülekezetében minden hónap második vasárnapján igét hirdetek.
Mindent megkaptunk az Úrtól ahhoz, hogy nyugodt életünk legyen, és bármire ránézek otthon, tudom, hogy az ajándék – nem érdemeltem meg, mégis az enyém.
[1] Jer 29,11
[2] 1Jn 3,18
[3] Zsolt 46,2
[4] Jak 5,16
