A régi elmúlt, és íme új jött létre
Az énképünket, az önmagunkról való gondolkodást több hatás, tényező befolyásolja: a világ elvárásai; szüleink, családunk, barátaink, gyülekezetünk véleménye; a saját igazságunk és büszkeségünk. Sajnos Istent sokszor kihagyjuk a folyamatból. Az elmúlt időszakban én is igazán elégedett voltam a személyiségemmel, szépen felépítettem a magamról alkotott képet. Jó gyerek vagyok, szolgálok, mindent jól csinálok a „keresztény életben”, súrolom a tökéletességet, és persze jobb is vagyok másoknál. Egy darabig elvoltam így, aztán mégis meginogtak ezek az oszlopok, és összedőlt az erődítményem. Isten megmutatta, hogy nem egészen megfelelően gondolkodom magamról. Elkezdtem egyre inkább eltávolodni tőle, a saját erőmben bíztam, mentem a magam feje után. Remek példája voltam Jeremiás szavainak: „Átkozott, aki halandóban bízik, emberi erőre támaszkodik, kinek szíve az Örökkévalótól elfordul!”[1] Amikor messze kerülsz Istentől és saját magadra kezdesz támaszkodni, akkor látod meg igazán, mennyire hamis és instabil az énképed. Én is elkezdtem olyan negatív tulajdonságokat, reakciókat, bűnöket felfedezni a viselkedésemben, a gondolataimban, a szavaimban, amelyekről előtte azt hittem, hogy bennem nincsenek meg, én sose csinálnék ilyet. Egyre inkább kirajzolódott előttem az Isten-nélküli énem. Megtapasztaltam, hogy a jó tulajdonságaim milyen véglegesek, csekélyek Isten szelleme nélkül. Megláttam mennyivel nem vagyok jobb másoknál, sőt… A környezetem felé nem mutattam ki ebből semmit, de folyamatosan éreztem, többet
