Az Isten szépsége, a szépség Istene

Czétényi Gellért

2024-12-03

Már kora gyermekkoromtól érdekelt a Szép. Így, nagybetűvel írva. Érdekelt, hogy mi az, hogy mitől az, mikor az, meddig az; tehát érdekelt minden, ami vele kapcsolatos. Valószínűleg ez a furcsa érdeklődés eredményezte, hogy már általános iskolás koromban elkezdtem gyűjteni a Szépség-definíciókat. Ki, mikor, mit mondott a szépségről. Ha találtam egy ilyet, mindig egy szívemnek kedves füzet hátuljába jegyeztem fel, hogy aztán elő-elővegyem, el-elgondolkodjak rajta. Természetesen az emberiséget mindig is érdekelte a szépség, így sokan foglalkoztak már vele, hamar betelt hát a füzet hátulja. Volt ott minden: filozófia, irodalom, esztétika stb.

Alább egy rövid válogatás, a nekem megtetsző meghatározásokból:

Szép az, ami nehéz. - Platón / Szép az, ami érdek nélkül tetszik. - Kant / Szép az eszme érzéki ragyogása. - Hegel / Szép az, ami megragad. - Steiger / Szép: a véletlennek és a jónak egymásra találása. - Simone Weil / Szép az igaz, s az Igaz: szép. - Keats / Szép, az csak az iszonyatos kezdete. - Rilke

Talán nem meglepő, hogy ez az utolsó, Rilke definíciója zökkentett ki leginkább. A többi valahogy könnyebben adta magát. Szép az, ami nehéz: már gyerekfejjel is jól tudtam, milyen nehéz tud lenni szépen viselkedni. Szép az, ami érdek nélkül tetszik: már maga a meghatározás is szép. És így tovább, mindegyikhez tudtam kötni valami – sokszor igencsak gyerekes – magyarázatot. Azonban hogy mitől szép az iszonyatos, ezt nagyon sokáig nem értettem. Egészen addig, amíg egyszer – már felnőtt fejjel – romantikus világirodalmat nem kellett tanítanom.

Ekkor találkoztam ugyanis Percy Bysshe Shelley, az angol (és világ) romantika egyik legjelentősebb alakjának Ozymandiás című versével:

Egy messzi vándor jött, ki ős romokFelől regélt: A pusztán szörnyü kétNagy csonka láb áll. Arrább lágy homokLep egy kőarcot. Homloka setét.A vont ajk vén parancsszóktól konok,S vad szenvedélye