Ima száz évvel ezelőtt

Imádság a pünkösdi mozgalom kezdetén

Az egyháztörténészek a pünkösdi mozgalmat az Azusa utcai ébredéshez kötik. Bár a világon több helyen ettől az ébredéstől függetlenül jöttek létre pünkösdi gyülekezetek, az kétségtelen, hogy ez az ébredés páratlan hatással volt a pünkösdiekre. Az is vitathatatlan, hogy szinte minden országban a mozgalom megalakulását kötni lehet valamilyen módon az Azusa utcai eseményekhez. Az alapítók vagy találkoztak olyanokkal, akik személyesen voltak jelen az ébredés valamelyik alkalmán Los Angelesben, vagy eljutott hozzájuk a mozgalom lapja, az Apostoli Hit, amelyet a világ számos tájára postáztak. 1906 tavaszán egy kis imacsoporttal kezdődött az ébredés, amelyet az afroamerikai William J. Seymour vezetett. Rövid idő alatt az összejöveteleiket több ezer ember látogatta. Az 1909-ig tartó ébredés alatt minden nap három istentiszteletet tartottak, amelyek délelőtt 10-kor, délután 3-kor és este fél 8-kor kezdődtek. Ezek legtöbbször olyan hosszúra nyúltak, hogy összeértek a következővel. Az esti istentiszteletek legtöbbször hajnali két órakor sem értek véget. Az alkalmak nagy részét a közös imádságok, éneklések töltötték ki, amelyek között bizonyságtételek és igei buzdítások hangzottak el. A fő alkalmakkal párhuzamosan több teremben imádságok folytak Szentlélek-keresztségért, gyógyulásokért. George B. Studd[1] írja beszámolójában: „Azt is láttam, hogy csodálatos imádkozó lélek nyugszik rajtuk: soha senkit nem láttam azelőtt így imádkozni, ilyen szabadon és kenettel és ilyen folytonossággal. És nem csak a nyilvános alkalmaikon és az előrehíváskor cselekszenek így, hanem a házi imaalkalmakon, az imaéjszakákon, sőt a legkisebb összejöveteleiken is, amikor csak ketten vagy hárman vannak együtt, ugyanilyen páratlan módon nyugodott meg rajtuk az imádkozás és a közbenjárás lelke.”

Kezdetek Magyarországon

Az amerikai ébredést meghatározó buzgó és kitartó imádság jellemezte az első időkben a magyarországi pünkösdi hívőket és gyülekezeteket is. Hiszen az állhatatos, teljes szívből és lélekből jövő imádkozás áldásait tapasztalta meg az Egyesült Államokból haza települő Szalai házaspár, akik az első magyarországi pünkösdi imaházat is építették, de ugyanebben az élményben részesültek a hosszabb-rövidebb időre hazalátogató Mihók és Rároha misszionárius házaspárok is. Ez különböztette meg őket minden más addig ismert egyház híveitől és gyülekezeteitől. Nem is maradt el ennek a gyümölcse. Abban az időben természetesek és rendszeresek voltak az istentiszteleteken és az imaalkalmakon a megtérések, a Szentlélek-keresztségek, valamint a gyógyulások és az Istentől származó prófétai kijelentések.

Az első Hitvallás

Az Apostoli Hit először röpiratként, majd 1928-tól a magyarországi pünkösdi mozgalom öthetenként megjelenő hivatalos lapjaként betekintést enged az imádsággal kapcsolatos hitelvekbe és gyakorlatba. Az 1927. évi 4. röpirat jelenttette meg először nyomtatásban, hogy mit hisznek a pünkösdiek – többek között – a Szentlélek ajándékairól és az imádságról. „Hisszük és meg vagyunk győződve, hogy a szentlélekkeresztségért és mindezen ajándékokért [lelki ajándékok] különösen[2] törekedni és könyörögni kell, mert Isten csak azoknak adja, akik tőle kérik, mégpedig hangosan és erősen.[3] Hisszük, hogy mindezen ajándékokat és minden értelmet és bölcsességet könyörgés, hit és böjtölés által kaphatunk Istentől.[4]”

Rároha F. Dezső[5] az Apostoli Hitben először megjelent prédikációjában – amelynek címe: „Kérjetek és megadatik néktek!” – többek között így indokolja az ima szükségességét: „Kedveseim! Mielőtt az Úr Jézus megválasztotta tizenkét tanítványát, felment a hegyre és egész éjjel imádkozott. Hogyha az Úr Jézusnak szüksége volt imára, mennyivel inkább szükséges az nekünk. A hívőknek, ha Istentől bölcsességet és értelmet akarnak nyerni, szükséges, hogy buzgók legyenek és Isten előtt hűségesen járjanak. …Azért van szükségünk a bölcsességre, az értelemre, hogy Isten szőlőjében hűséges, hasznos munkások lehessünk.” Egy másik lapszámban pedig a következőt írja: „Ha a kételyek környékeznek bennünket, az ok nem más, hanem az, hogy keveset imádkozunk, olyankor csak el kell határozni magunkban erős szándékkal és tiszta szívből, gyakorta való imával boruljunk le Istennek színe elé és kérjük őt mindaddig, amíg meg nem hallgat bennünket.”

Közösségi imaalkalmak

A közösségi imádsággal kapcsolatban is információkat kaphatunk a korabeli kiadványokból. Az első gyülekezetek istentiszteleti alkalmainak időpontjáról rendszeresen hírt ad az Apostoli Hit. Ezek közül most a bakonycsernyeit emelem ki. Abban a községben vasárnap délelőtt 10 órától, délután 2 órától és este 7 órától tartottak istentiszteleteket, amelyek mindegyikére elment a legtöbb hívő. Hétköznapokon pedig kedden, csütörtökön és szombaton 7 órától tartottak ima és Istent dicsőítő alkalmakat. A magyarországi pünkösdiek az első országos „atyafiúi összejövetelüket” 1926. december 5-én és 6-án tartották meg Csetényben, amelyen számos gyülekezet képviseltette magát.  A korabeli beszámoló szerint a kellemetlen időjárás sem akadályozta a testvéreket, akik nagy lelkesedéssel és örömmel, istentisztelettel kezdték az összejövetelüket. „Szállt, zúgott a hálaének és ima a sok hívő ajkáról a menny felé: »Ó mily szép Istennek hajléka, hol egyesül a szentelt nép«” – szól a híradás az esemény megnyitásáról. Arról is tudósít az Apostoli Hit, hogy az este kezdődött ifjúsági alkalmat a csetényi fúvós zenekar szolgálata nyitotta meg, és olyan nagy lelkesedés jellemezte a jelenlevőket, hogy hajnali egy óráig nem tudták befejezni az Isten imádását és dicsőítését; ahogy a tudósító fogalmaz: „Az ifjúság szent öröme éjfél után 1 órakor ért véget.”

Személyes történetek

Most pedig következzék pár történet abból az időből. Schneider Jánosné Csetényben lakott, már hívő keresztény volt, de még nem találkozott a Szentlélek erős jelenlétével és gyógyító erejével. Bizonyságtételét leírta, kijuttatta az Amerikai Egyesült Államokba, ahol kinyomtatták, és az így került vissza Magyarországra. Most ebből idézek. „Ez év elején, 1926. január 13-án súlyosan megbetegedtem és orvoshoz kellett mennem! Ez nagy gyomorbetegséget állapított meg. És szedtem az orvosságot, de nem használt semmit, sőt még rosszabbul lettem! Hívattak más orvost, az injekciót adott. Az sem használt. És a közeli orvosok mind kezeltek. De javulás nem volt. Így a kórházba utasítottak. A kórházban röntgensugárral megvizsgáltak és megállapítottak hat- vagy hétféle betegséget: gyomorfekélyt, süllyedést, gyomor-ernyedést, méhgyulladást, tüdőbajt, vérszegénységet és még mást. …A kórházból elbocsájtottak az orvosok, azt állítva, hogy operálni nem lehet! És én hazajöttem reménység nélkül! Készültem a halálra! De eljött a húsvét ünnepe. …Ekkor hallottam, hogy testvérek érkeztek haza Amerikából a második faluba [Mihókék Bakonycsernyére]. És ekkor sokat foglalkoztam az Úr Jézus csodatételeivel, hogy milyen sok beteget meggyógyított. És ekkor hallottam, hogy ezek a testvérek, akik Amerikából jöttek, ha a betegért imádkoznak, és ha hisz a beteg, meggyógyul. Ekkor azt mondtam két testvérnőnek: Menjetek el és mondjátok meg a kedves amerikai testvéreknek, hogy imádkozzanak értem és én hiszem, hogy az Úr engem is meggyógyít! …Ekkor este 9 óra volt, amikor testvéreim a második faluban, én pedig az ágyamban könyörögtünk az Úrhoz! És abban a pillanatban éreztem az Úr közellétét.” Az Úrtól kijelentést kapott, hogy keljen fel, és egyen. Megtette, és több hónap után – most először – jó étvággyal evett. A vacsorát nem követték fájdalmak, sőt a többi bajából is meggyógyult. Hamarosan felerősödött, és még hosszú évekig dicsőitette és szolgálta az Urat, immár pünkösdi hívőként.

Siroky István egyik önéletrajzi írásából idézem azt, ahogy a saját Szentlélek-keresztségére emlékezett. Egészen fiatalemberként meglátogatta a bakonycsernyei gyülekezetet, ahol Mihók Imre imádkozott a „Szentlélek-keresztségre vágyakozókért”. „Végül én is sorra kerültem. Csendesen, nyugodtan imádkoztak értem. Alig mondottak ki néhány szót felettem, Isten hatalmas ereje földre sújtott. Ilyet eddig még soha nem éltem át. Ennek az erőnek igen kellemes illata volt; szinte illat és íz együtt. Kétféle erő találkozott: a bűnös testé a Szent Szellemmel. Estére átgyalogoltunk Cseténybe, ahol a kicsike baptista gyülekezeti terembe zsúfolódtunk bele. Ott olyan hangos imádkozásba kezdett az ilyesmit soha át nem élt hívő nép, hogy mindnyájunkat átjárt az erő. Soha nem hallott nyelveken imádták Istent. Egyik ifjat a szent erő felemelte kissé a levegőbe. Majd egyik beteg testvérhez mentünk. Az első világháborúból hozott irtózatos agyideg fájdalmai voltak. Napok óta nem aludt szenvedése miatt. Amikor Mihókék nyugodtan imádkozni kezdtek érte, ismét a padlón találtam magam. A beteg pedig nyugodtan elaludt – megszűnt a betegsége. A szoba levegője szinte színt öltött, olyan volt a helyiség, mintha mennyei műteremben időztünk volna.” Siroky István később a kispesti gyülekezet lelkipásztora, valamint 1930 márciusától 1932 januárjáig a hazai pünkösdi közösség titkára, 1932-től 1934 augusztusáig pedig elnöke lett. Az ezt követő évtizedekben is különböző vezető tisztségeket töltött be a magyarországi pünkösdi mozgalomban.

Nemcsak az jellemezte a pünkösdieket abban az időben, hogy imaalkalmaikat késő estig nem tudták abbahagyni, hanem az is, hogy korán reggel, még a munka előtt készek voltak összejönni imádságra. Az egyik faluban az aratás idején egy látogató azt vette észre, hogy az imaház falához sorba kaszák vannak támasztva. Az aratásra igyekvő hívő munkások tették le oda azokat arra az időre, amíg bent az imaházban imádkoztak. Így indultak betakarítani a gabonát. Az egyik bányászközségben történt, hogy a vájárként dolgozó testvér a mellette ülőnek egy gombostűt adott. Arra kérte, hogy ha netán elaludna, szúrjon bele kissé, így ébressze fel. Előtte hajnaltól lent a bányában dolgozott, az esti alkalom előtt érkezett haza a munkából, de nem akarta elmulasztani a „hétközi esti imaórát”. Az is megesett, hogy a szomszédok tűzoltót hívtak, mert úgy látták, lángol a ház teteje, ahol a hívők összejöttek imádkozni. A kiérkező tűzoltók természetesen nem látták a lángoknak a nyomát sem. Darányban egyik nyáron már hosszú ideje nem esett az eső, a mezőgazdasági terméseket a teljes kiszáradás fenyegette. Mivel a falu többsége református volt, a pünkösdieknek is ilyen vallási gyökerei voltak. A faluban egy kislétszámú katolikus közösség is volt, tőlük látták, hogy körmenetet szoktak tartani. A Szentlélek arra indította a hívőket, hogy ők is tartsanak „körmenetet” a falu határait bejárva, és imádkozzanak esőért. Így is tettek. Amikor elindultak, egy tenyérnyi felhő sem volt az égen, de amikor „imasétájuk” feléhez értek, gyülekezni kezdtek a felhők. A különleges imaalkalom végére már kissé meg is áztak, de nem bánta ezt közülük egy sem. A következő napokban kitartó, a földeket jól átáztató csendes esők estek. Abban az évben igen szép és gazdag termést hozott a föld a kertekben és a mezőkön egyaránt. Nagymamámtól, egyházunk egyik alapítójától és a darányi gyülekezet egykori vezetőjétől tudom, hogy nemcsak ilyen látványos imádkozásra voltak készek, hanem házi imaórákon, a gyülekezetben és az otthonaikban is sokat imádkoztak az akkori hívők. Nagymamám a munkája, három gyermeke felnevelése és a gyülekezet vezetése mellett nemcsak napközben imádkozott többször, hanem sok éjszakát is átimádkozott. Sokan tették ezt mások is országszerte.

A százéves magyarországi pünkösdi mozgalom mai tagjaitól – magunktól – azt kérdezem, nem lenne itt az ideje, hogy elhiggyük, hasonlók velünk is megtörténhetnek, mint elődeinkkel? Mi kellene hozzá? Isten nem változott, de a mi imaéletünk igen. Nem lenne itt az ideje, hogy tanuljunk az első idők „szentjeitől”, például az imádság területén, és kövessük példájukat? Szerintem igen.

[1] Angol sztár krikettjátékos, később amerikai pünkösdi misszionárius Kínában

[2] A következő kiemelések a cikk szerzőjétől valók

[3] Lk 11,13; Mt 7,7; Mt 11,12

[4] Jak 1,5-6

[5] Az amerikai Assemblies of God misszionáriusa, az Egyesült Államokban a Rároha F. Dávid nevet használja. Ő szervezte 1928-ban a magyarországi pünkösdi gyülekezeteket felekezetté.