Suba Imola 24 éves, angol-testnevelés szakos tanárnak tanul Szegeden. A szabadidejét vagy otthon, Gyömrőn tölti a családja körében, vagy egy másik kontinensen, és el sem mondhatja, hogy melyik országban tartózkodik éppen.
Keresztény családba született, az Istenben való hit természetes volt számára. A gyülekezetben, ahová járt, 12 éves kor alatti gyermekeket nem merítettek be, de mikor Imola ezt 8 évesen kérte, a pásztor leült vele beszélgetni.
Nem emlékszem rá pontosan, hogy mit mondtam, csak arra az érzésre, hogy Istenhez akartam tartozni. A pásztor végül megengedte, hogy bemerítkezzek.
A gimiben sokszor kilógott a sorból, nehéz volt megmagyarázni a kortársainak, hogy ő miért nem iszik alkoholt, vagy miért nem jár buliba.
Nem volt igazi mélypontom, de langyossá váltam, és az talán még rosszabb. A döntésem mellett kitartottam, mert gyermekként egyszer Isten megérintett, de nem ismertem személyesen az Atyát. Tinédzserként úgy éreztem, hogy magamtól is meg tudok oldani mindent, akkor miért kell nekem Isten?
Imola 20 éves volt, amikor külföldi fiatalok érkeztek a gyülekezetbe, és arról beszéltek, hogy különböző nemzetekben hirdetik az evangéliumot.
Olyan országokban jártak, ahol az iszlám vagy a buddhista vallás volt az uralkodó, és ahol senki sem beszélt az embereknek Jézusról. Elmondták, hogy a szolgálatuk alatt mennyire mélyen megismerték az Atyát. Soha nem hallottam fiatalokat ilyen szenvedéllyel és odaadással beszélni Istenről.
Ennek hatására és a testvére biztatására Imola elvégzett egy keresztény képzést, a Vision Schoolt, és elutazott egy kéthetes evangelizációs útra Egyiptomba.
Ezalatt a két hét alatt nagyon összetörtem. Rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem Istent, és nem tudom, hogy mit akarok mondani róla az embereknek. Valójában én is ott találkoztam Istennel, mint a mennyei Atyával.
Később még egyszer kiutaztam két hétre Jordániába, ahol megkaptam a nyelveken szólás ajándékát, ami hatalmas változást hozott az életembe.
Ott találkoztunk egy 26 éves hölggyel, aki egy évvel korábban elveszítette a gyermekét, és azóta nem tudott teherbe esni. Nem sírt, de láttam a szemében, hogy reményvesztett. Bizonyságot tettünk neki Jézusról, és megengedte, hogy imádkozzunk érte. Egy hónap múlva rám írt, hogy babát vár, és tudja, hogy ez Istentől van. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy Isten engem arra hív, hogy másokat is Jézushoz vezessek.
Ugyanakkor sokat küzdöttem saját magammal, mert nehezen viseltem, hogy fel kell adnom az eltervezett életutam. Nagyon szenvedtem, de végül igent mondtam.
Isten pedig gondoskodott minden egyébről. Imola sok emberrel megosztotta, hogy az a küldetése, hogy a tanulmányait félbeszakítva másokkal együtt egy évre elutazzon egy idegen országba hirdetni az evangéliumot. Isten többeket indított arra, hogy támogassák a szolgálatát akár imával, akár anyagiakban is. Végül sok ember kis támogatása gyűlt össze, ami elég volt a teljes év kiadásaira. Az egyetemet pedig a visszatérése után folytatta.
Kértem Istentől egy igét, amihez tudok ragaszkodni egy éven keresztül, ő pedig a Jn 9,4-et mutatta meg nekem: „Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.” Megérintett, hogy most kell hirdetni az evangéliumot, amíg lehetőségem van rá, és nem azon aggódni, hogy mi lesz a terveimmel, vagy az egyetemmel. Ez az ige mindig segített emlékezni arra, hogy miért vállaltam az utat.
Imola az ott élő misszionáriusok védelme miatt nem mondhatja el, hogy konkrétan melyik országban volt, mivel az evangélium hirdetése komoly következményekkel járhat: a külföldieket kiutasíthatják az országból, a helyieket börtönbe is zárhatják.
Ezek a misszionáriusok váltak a mentoraikká. Nem határozták meg, hogy mit kell tenniük, csak segítették őket olyan praktikus dolgokban, mint például a lakáskeresés, és támogatták őket a szellemi területeken is, illetve probléma esetén hozzájuk lehetett fordulni.
Olyan nemzetben szolgáltam, ahol az iszlám a vallás, de nem arab nemzet. Amikor kimentünk, a mentoraink nem szabták meg, hogy mit tegyünk az egy év alatt, hanem arra bátorítottak, hogy keressük Isten akaratát.
Az én csapatomat Isten arra vezette, hogy az országban élő arab menekültek felé, és közülük is a gyerekek felé kezdjünk el szolgálni. Angol órákat tartottunk, ahol Jézusról beszéltünk, és keresztény dalokat tanítottunk a gyerekeknek. Közben mi is megtanultunk arabul, így könnyebben tudtunk kommunikálni. Emellett pedig ennek az egy évnek az volt a célja, hogy barátokat szerezzünk.
Nehéz volt megtalálni az arab menekülteket, úgyhogy mentünk az utcán, és arabul köszöntünk mindenkinek. Aki visszaköszönt, arról tudtuk, hogy arab. Egyik nap száz emberből, mindössze kettő köszönt vissza. Ekkor jöttem rá, hogy ebben az egy évben az elveszett bárányokat fogjuk keresni. Láttuk, hogy senki más nem szolgál az arab menekültek felé, ez bátorított bennünket arra, hogy ne adjuk fel.
Az ott élő arabok háború elől menekültek, és reménytelennek érzik a helyzetüket. A legtöbben elveszítettek legalább egy közeli családtagot: férjet, gyermeket, szülőt, és semmi esélyt sem látnak arra, hogy valaha hazatérhetnek.
Az arabok nagyon vendégszeretőek, sokszor egy találkozás után meghívtak bennünket az otthonukba, és Isten minden alkalommal mutatott valamit, amit mondani akart nekik: egy igét, egy imát, vagy egy dicsőítő dalt.
Élt ott egy 26 éves nő a férjével és négy gyermekkel. A gyerekek jártak az angol órára, de nagyon nagy ellenállás volt bennük. Kiderült, hogy ha otthon rajzoltak egy keresztet, vagy kimondták Jézus nevét, akkor megverték őket. Ez egy megrázó pillanat volt. Rájöttünk, hogy meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy üldözésben hogyan viselkedjenek. Beszéltünk velük arról, hogy vannak olyanok, akiknek nem tetszik, hogy Jézus a szívünkben él, és hogy ők mindig beszélhetnek Istennel, de meg kell fontolni, hogy másokkal mikor beszélnek róla. Ezért jó lehetőség volt, hogy angolul tanítottunk nekik szavakat, énekeket, és a környezetük nem értette, amit mondtak.
Egyik nap elmentem ehhez a családhoz, és hallottam, hogy az ötéves kislány teli torokból énekel egy angol dalt, ami arról szólt, hogy semmi sem választhat el minket Jézustól. Akkor azt éreztem, hogy ha csak ezért az egy kislányért jöttem el idáig, már megérte.
Végül ez a család búcsúajándékként elfogadott egy arab nyelvű Bibliát, és lehetett velük beszélgetni az evangéliumról. Isten a gyerekeken keresztül elérte a felnőtteket, mert számára nincsen túl kicsi gyerek – Imolát is nyolcévesen szólította meg.
Az arab nyelvtanárunkkal is megosztottuk az evangéliumot, de mindig vitatkozott velünk. Négy gyermeke volt, a férjét börtönbe zárták, három évig kínozták, majd megölték. Ez a nő egyedül szökött át az országba a gyerekekkel, és itt próbálta újrakezdeni az életét. Bármikor beszélgettünk, mindig sírt. Egyik alkalommal azt mondtam neki, hogy én nem akarom, hogy ilyen vagy olyan vallást kövessen, csak azt szeretném, ha a szíve meggyógyulna, és tudom, hogy ez csak Jézussal lehetséges. Ez volt az első alkalom, hogy nem kezdett el vitázni velem, csak annyit mondott erre: köszönöm. Ez hatalmas bizonyság volt nekem.
Sok, kívülről aprónak tűnő megtapasztalás kísérte végig a csapatot ezen az egy éven keresztül. Már az is nagy dolog volt, ha valaki megengedte, hogy imádkozzanak érte. A menekültek nagyon félnek az emberektől, és lassan nyílnak meg, de a csapatnak sikerült barátokat találni közöttük.
Ezen az úton megértettem, hogy Jézus nem azt akarja, hogy egy betanult szöveget mondjak el, hanem hogy figyeljek arra, hogy ő mit akar annak az embernek mondani. Volt olyan, akivel egy évig rendszeresen találkoztunk, és egyszer sem hirdettük neki az evangéliumot, de igazi barátok lettünk. Végül a legutolsó estén, amit kint töltöttünk, elkezdett minket kérdezgetni, és hajnali 3-ig az evangéliumról beszélgettünk. Elindult benne valami, amit nem mi építettünk fel, hanem Isten munkált ki.
Evangelizáció, szolgálat, élet – nem kell különválasztani ezeket a területeket, csak figyelni Istenre, és amikor ő indít, akkor lépni. Nekem sokszor, ha van 5 percem, abból 4,5 percben hallgatok, és a maradék fél percben mondok egy igét, és megkérdezem, hogy imádkozhatok-e az adott emberért. Az igazságnak el kell hangoznia, de néha nem is kell elmondani a saját bizonyságunkat, csak engedni Istent, hogy vezessen minket. Ez nekem hatalmas szabadságot adott, és most már tényleg örömmel beszélek Jézusról, mert szeretném, hogy az emberek megismerjék őt. Az evangélium hirdetése az életem. Éjjel-nappal ezen gondolkozom, és amikor Isten szól, akkor beszélek is róla.
Vision School
A cikkben említett Vision School – magyarul a Látás Iskolája egy nyolchetes képzés, melynek fő célja, hogy mindenki felismerje Isten látását, akaratát. Isten azt akarja, hogy az evangélium eljusson minden néphez és nemzethez egészen a föld végső határáig.[1] Ezt elismerve és elfogadva érdemes mindenkinek feltennie a kérdést, hogy személyesen mi a szerepe ennek a látásnak a megvalósulásában.
A képzés elvégzése egyben előfeltétele az InterCP International által szervezett kéthetes külföldi missziós utaknak, melyek során a jelentkezők az evangéliumot hirdetik olyan országokban, ahol a kereszténység nem elterjedt, sőt, sok esetben üldözött vallás.
Az InterCP egy nemzetközi, felekezetközi, evangéliumi missziós szervezet, amely 5 éve van jelen Magyarországon. Rajtuk keresztül Észak-Afrika és a Közel-Kelet országaiban hirdetik az evangéliumot Krisztusban hívő, elkötelezett keresztények.
[1] ApCsel 1,8
