Olyan, amit akarunk, szépen kidolgozott kirakat, de ismertlen a mögöttes valódi tartalom. A világban mindenkire mosolygunk, és bizonyítani akarjuk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Viszont létezik egy olyan része a társadalmunknak, melybe azok tartoznak, akik az igazi valóságban élnek, ami nem mindig olyan idilli. Wiesner Ivánnal, a Van Élet a Gyermekotthon Után Projekt kitalálójával és megvalósítójával beszélgettem.
Iván, először is beszélj egy kicsit arról, mi történik a gyermekotthonokban? Hogyan működik az állami rendszer és mi az alapprobléma, amivel foglalkoztok?
Először azt kell megértenünk, hogy valaki hogyan kerül be a „rendszerbe” és itt a rendszer alatt az állami gondozásba vételt értem. Mindig van egy kiinduló ok, ami miatt egy gyermeket kiemelnek a családi környezetből. Ez az ok valami olyan esemény, történés vagy élethelyzet – legyen az egyszeri vagy rendszeres –, ami veszélyezteti és megkérdőjelezi a gyermek további életminőségét, testi és/vagy lelki egészségét. Ez magyarra lefordítva nemes egyszerűséggel az esetek 98%-ában bántalmazást jelent. Amikor a gyermeket a saját érdekében kiemelik az addigi környezetéből, újszülöttől kb. 10-11 éves korig megoldást jelenthetnek a nevelőszülők. Legtöbbjüket ezen kor felett már nem is fogadják. Vagyis alap esetben, 10-11 éves és 18 éves kor között, azaz felnőtté válásig lehet valaki tagja az állami gondozási programnak. Indokolt esetben a korhatárt kitolják három évvel, de 21 évesen végérvényesen és visszafordíthatatlanul kikerül mindenki az állami gondozásból, vagyis segítség, támasz és támogató háttér nélkül marad sok fiatal. Nincs fedél a fejük fölött, nem kapnak ételt, és sok esetben nincs jövedelmük sem. Gyakran az utcára kerülnek, vagy olyan környezetbe, ahonnan nem tudnak kijutni. Nincs jövőképük, nincs kapaszkodójuk. Mi ezt szeretnénk megváltoztatni azzal, hogy felkészítjük őket a gyermekotthon utáni évekre – innen is jött a projekt neve.
Mennyi gyermekkel foglalkoztok és melyik a leginkább érintett korosztály?
Jelenleg 55 gyermekkel foglalkozunk egyszerre. A korosztály változó. Idén már 10 éve, hogy tevékenykedünk és az elején még inkább a tinédzser évei végén lévőkre összpontosítottunk, azokra, akik közel álltak ahhoz, hogy kikerüljenek a rendszerből. Azonban ma már szinte azonnal ahogy bekerül valaki az állami gondozásba, igyekszünk felvenni vele a kontaktust, hogy legyen már egy kapcsolat és a bent töltött évei alatt mihamarabb eszközt, segítséget tudjunk biztosítani a számára. Azt vettük észre, hogy ez egyfajta túlélési ösztönt is felébreszt, mert a jelenlétünkkel, kommunikációnkkal, tevékenységeinkkel folyamatosan igyekszünk tartani bennük a reményt, mint egy kapaszkodót.
Miből áll a felkészítés, mi az a munka, az effektív tevékenység, amivel foglalkoztok?
Ezt nagyon nehéz megfogalmazni pontosan, talán akkor vagyunk a legközelebb a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk velük és képviseljük azokat az értékeket, melyektől az ő életük is működhet.
Mindenképpen ismernünk kell az alapvető problémáikat, hogy megérthessük azokat a folyamatokat, melyekben benne vannak, amik zajlanak körülöttük. Először is küzdenek azzal, ami miatt megtörtént a kiemelésük, ami miatt bekerültek a rendszerbe. Általában véve egy gyereknek már ez is elég ahhoz, hogy soha többé ne tudjon egészségesen élni. Aztán ott van a közegétől történő elszakítás fájdalma, ami furcsa, mert bár a saját érdekükben történik, a szívnek ezt nem egyszerű feldolgozni. Az idő múlásával egy újabb kettősség tetézi a lelki és érzelmi válságukat. Az egyik, hogy a kapcsolattartás során látják, hogy mit sem változott „otthon” a helyzet. A másik az, hogy tudják, ketyeg az óra, csak idő kérdése és amint kinövik a rendszert, oda kell visszamenniük, ahonnan jöttek. Ez egy eléggé kilátástalan jövő.
Mi hetente többször 3-4 alkalommal járunk be a pécsi, a szentlőrinci és a környékbeli gyermekotthonokba és társintézményeibe. Pécs központtal működik a szervezetünk is. Minden alkalommal amikor megyünk, programokat szervezünk a gyerekeknek, amikor játékokkal igyekszünk kizökkenteni őket a gondolati és érzelmi kerékvágásból. A játékok során fejlesztő pedagógiai módszereket alkalmazunk, valamint tudatosan bevisszük ezekbe és a különféle egyéb foglalkozásokba a hitet. Mi magunk is látjuk a saját életünkön az Istenbe vetett hit szükségét, ami nagyon sokszor megoldást jelent egy-egy élethelyzetben, sőt azt tapasztaljuk, hogy gyakran az egyetlen megoldás az, amit Isten hoz az életünkbe. Ezért fontosnak tartjuk, hogy erről is beszéljünk a gyerekeknek.
A rendelkezésre álló időt 70%-ban töltjük játékkal, szociális kapcsolódással, beszélgetésekkel, 30%-ban pedig Istennel és a Bibliából vett tanításokkal. Ez egy élhető arány. Hisszük, hogy Istennek terve van arra, hogy hogyan hozhatja helyre egyenkét a gyerekek személyes életét, sorsát.
Mi az, ami motivál, mozgásban tart téged, titeket, hogy végezzétek ezt a nem könnyű feladatot? Tudom, hogy nem egyedül dolgozol, hogyan áll össze a projektet megvalósító csapat?
Az elsődleges motivációm a saját életemben megélt áttörés, hiszen én is állami gondozású gyerek voltam, tinédzserként 14 évesen kerültem be és 19 éves koromban kellet elhagynom az akkori otthont nyújtó aktuális intézményt. Megjártam ugyanazokat az utakat, amikkel ma is napi szinten találkozunk a mostani állami gondozott gyerekek életében. Ezért is tartom fontosnak és eszköznek az Istenbe vetett hitet, az Istennel megélt valóságos kapcsolatot, mert annak idején nekem is ez nyújtott segítséget és megoldást.
Munkatársaimat tekintve első és legfontosabb társam, nem csak a munkában, hanem az életben is, a feleségem. Azt gondolom, hogy Istentől kapott személyes ajándék ő. Ő végez minden adminisztrációs, hivatalos és gazdasági ügyet a projekt működése során. Ezen kívül sok segítséget kapunk a pécsi gyülekezetek önkénteseitől is. Illetve van egy orvospszichológus segítőnk is, aki mint mentálhigiénés szakember áll mögöttünk és tanácsol, segít minket.
A munkatársak, a gyerekek és a foglalkozások jó összepárosítása fontos, hogy mélységében is működőképes legyen, amit teszünk. Ezért kapcsolatalapú elven működünk. Ez azt jelenti, hogy a heti többszöri csoportos foglalkozás a fő irányvonalunk és itt foglalkozunk egyszerre a legtöbb gyerekkel, ezek a kollektív foglalkozások. Azonban kialakulnak a munkatársaink és a gyerekek között közelebbi kapcsolatok is, melyre alapozva olyan foglalkozásokra is van lehetőség, ahol ún. személyes mentorálást végzünk. Ez már sokkal inkább bizalmi kapcsolat, amin keresztül célzottan is tudunk segíteni.
Látjátok-e azokat a srácokat, akik elérik a 18-21 éves kort és kikerülnek a lakóotthonokból, tartjátok velük később is a kapcsolatot?
Igen, alapvetően igyekszünk tartani velük a kapcsolatot és a lakóotthoni léttől függetlenül is segíteni őket. Épp most indítunk két új projektet. Az egyik egy ún. „dobbantóház” létrehozása, ami annyit tesz, hogy azoknak a fiataloknak, akik kikerülnek a rendszerből és nincs már lehetőségük az állami fenntartású lakhatásra, egy átmeneti időre – amíg maguk (segítséggel) meg nem tudják oldani a rendezett körülményű elhelyezkedésüket – egy áthidaló megoldást biztosítunk. Így nem kell az utcára menniük, nem kell egy rossz megoldásba belekényszerülniük, de mégis van rajtuk egy fajta – könnyített – presszió, hogy döntéseket tudjanak hozni. Jelenleg már két ilyen lakásunk van, amit nem tulajdonba, hanem csak használatra kaptunk meg az önkormányzattól, térítésmentesen.
A másik projektünk egy klubház. Rendszeresen viszünk ki fiatalokat a lakóotthonból egy-egy hitéleti rendezvényre, istentiszteletre, koncertre és ilyenkor nem csak a gyülekezeti program meglátogatása a cél, hanem biztosítjuk a kötetlen kapcsolódást is, például elmegyünk fagyizni, hamburgerezni. Szeretnénk ezt a hagyományt folytatni és egy olyan könnyed és megnyerő helyet kialakítani, ahová szívesen és örömmel jönnek a gyerekek. Ez a hely egyfajta offline szociális közösségi tér is lenne, ahol az állami gondozásban lévő gyerekek találkozhatnának, kapcsolódhatnának a rendszeren kívüli kortársaikkal, melynek szintén az a célja, hogy felkészítse őket a „kinti” életre.
Terveink szerint ősszel már működő fázisban lesznek ezek a projektek!
Hatalmas ez a munka, ahogy beszélgetünk egyre mélyebbre és mélyebbre viszed a gondolataimat és az érzéseimet. Nekem is van gyermekem, aki pont ebben a korban van és régóta foglalkozom fiatalokkal is. Óhatatlanul magával ragad az érzés, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire nagy szüksége van arra, amit adni tudtok nekik. El sem tudom képzelni, hogy ti, akik az egészet kitaláljátok és működtetitek, hogyan tudjátok ezt összeegyeztetni az életetek egyéb területeivel. A hangodban is hallható az az izgatottság, ami olyan, mint amikor valaki nagy felfedezést tesz és alig várja, hogy az közkincs legyen. Hogyan tudjátok mindezt megvalósítani, mennyi energiátokba, időtökbe és pénzetekbe kerül mindez?
Minden erőforrásunk, figyelmünk, szívünk, időnk és a pénzünk is ezt szolgálja! 2014-ben, a kezdetekkor még csak nem is gondolkodtam azon, hogy mit honnan teremtünk elő, csak elkezdtük a saját munkánk mellett a saját pénzünkből. Az utóbb években viszont olyan mértékűvé vált a feladat, ahogy a tevékenységünket szélesítettük, ami mind időben, energiában és figyelemben többet igényel, így nem is tudunk semmi mással foglalkozni.
Saját életünket tekintve jelenleg van némi forrásunk, ami biztosít minket, de az Úr előtt vagyunk ebben is. Mindenért hálásak vagyunk, hatalmas dolognak tartjuk amikor valaki bármilyen módon szán erre a munkára és támogat minket.
A Christeens Tinitábor résztvevői az idei RRS[1] verseny során gyűjtött adományt a Van Élet a Gyermekotthon Után Alapítvány részére adják át, akik a két megnevezett projekt megvalósítására fordítják az összegyűlt pénzt.
[1] Ez egy olyan pontgyűjtő akadályverseny, ahol minden résztvevőnek szponzora van. A gyűjtött pontokat a résztvevők adományra válthatják a szponzoroktól, majd az így összegyűjtött bevételt egy előre megjelölt missziónak adják át.
