Ha apák a helyükre állnak

Nagyon a szíveden viseled a férfiakat, és sokat beszélsz az apák helyéről, szerepéről a családban és a közösségekben. Mikor kezdtél el ezzel a témával foglalkozni, hogyan vált a szenvedélyeddé?

Ez nem csupán egy intellektuális érdeklődés a részemről, a saját élettörténetem vezetett ide. Keresztény családban nőttem fel, egy nagyon férfias apa mellett. Tíz éves koromban azonban kettétört ez a világ, amikor édesapám elhagyta a családot. Magamba zuhantam, és rengeteg krízis, veszteség után kb. 35-40 évesen kezdtem el megérteni, milyen pusztítást végzett az életemben ez a hiány. Lelkigondozóként azt láttam, hogy férfiak sokasága él hasonló „apa sebbel”, és úgy gondoltam, sokaknak segíthet az, amit én megéltem.

Ma már te is apa és nagypapa vagy. Mit jelent számodra apának lenni? Hogyan formálta ez az identitásodat, az apaképedet?

Nagyon fiatalon lettem édesapa, huszonnégy éves voltam, amikor a legidősebb fiam született. Fantasztikus dolog, amihez természetesen a felelősség érzése is társul. Teljesen megváltoztatta az életem, de soha semmiért nem adnám – ez egy csoda.

Féléves volt a kisfiam, a kiságyban feküdt, és ahogy néztem a mellkasát fel-le mozogni, könnybe lábadt a szemem: milyen csodálatos, hogy ő itt van! Ekkor megszólalt bennem az ige: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm…”[1] Rájöttem, hogy ezt üzeni most nekem