Horváth József
Az Úr kegyelméből betöltöttem a 90. évemet, és mindent megkapok tőle, amire szükségem van. Az Úrral jól vagyok. Ami egy idős embernél az élet következménye, az persze bennem van, fáradékonyabb vagyok, de napról napra megújul a testem-lelkem.
Lelkileg táplálkozom mindennap, és sok kedves testvérem van, boldog embernek érzem magam, és ezt a boldogságot nem a földi, hanem a mennyei jólét adja nekem. Jó élni!
A feleségem 2020-ban került a kadarkúti otthonba, és sajnos 10 nap után elment –, akkor nagyon megszomorodtam, mert nem ez volt a tervünk, együtt akartunk ott élni.
Ezután 3 évig a lányomnál laktam, de a helyigényemet már benyújtottam az otthonhoz. Amikor szóltak, hogy lenne hely Kaposváron, elgondolkoztam rajta, hogy Isten még adott nekem annyi erőt, hogy itt is jól élhetek, ezért úgy döntöttem, hogy beköltözök. Úgy vettem, hogy az Úrtól kaptam ezt az ajánlatot.
Itt az otthonban lelki családot, közösséget is kaptam. Az életemnek mindig fontos része volt az imaházba járás. Az ige azt mondja, hogy a gyülekezet Krisztus teste, és ha én hozzá tartozom, akkor része vagyok ennek is.
Reggel, mikor felkelek az az első, hogy az interneten vagy könyvben olvasom a Bibliát, az igetanulmányokat, gondolkodok és imádkozom mindenkiért.
Reggelinél, ebédnél és vacsoránál olyan jó az asztalközösség, jól megértjük egymást. Mindennap 10 órakor van foglalkozás, azon is részt szoktam venni.
A szomszédban van az Optika, ott dolgozik a lányom és a fiam, én délutánonként kimegyek hozzájuk beszélgetni. Egy fiam, egy lányom és egy unokám családostól itt élnek Kaposváron, ez nekem nagy áldás, sokszor kivisznek a családi ünnepségekre.
Van egy kis énekkar is hétfőn és pénteken, ahol régi énekeket éneklünk, ami a szívemnek nagyon kedves. Ezekkel telnek a napjaim.
Egyébként pedig a küldetésemben vagyok. Egész életemben célom kell, hogy legyen, hogy az én Uramról, az Úr Jézus Krisztusról bizonyságot tegyek a Szentlélek által, és vele éljek.
Van egy ajándékom is, amit régóta gyakorlok: mindenkit megszólítok, aki bejön a gyülekezetbe, idegeneket is, és beszélgetek velük.
Az Igét is megosztom az emberekkel, mert Isten szava megváltoztatja az életünket. Otthon volt négy Biblia a polcomon, de azt mondta az Úr nekem, hogy az ő Igéje nem a szekrénybe való, így behoztam, és odaadtam olyanoknak, akiknek nem volt saját Bibliájuk.
A mennyei cél a legfontosabb az ember életében, ezért érdemes megszületni. Sokszor elmondom: Istenem, tarts meg engem úgy, hogy az utolsó leheletem is téged dicsérjen! Amíg menni tudok, amíg szólni tudok, használj!
Van egy nagy bizonyságom: én duplán Isten gyermeke vagyok. Amikor három évig építettük a Békevár baptista imaházat, többen nyugdíjasok mindennap odajártunk dolgozni. 1995 húsvétjának hetében kívülről már készen volt az épület, a csatornát kellett kiásni. Én bent álltam az árokban, amikor egy pillanat alatt beomlott a föld, és összenyomott engem. Azt mondták, hogy tonnányi súly zúdult rám, csak a fejem lógott ki, nem volt emberi formám. Három napig kórházban feküdtem, nem tudtam magamról. Kész lettem volna elmenni az Úrhoz, de ő nem így döntött. Az orvosok beavatkozásával és sok testvérem könyörgésével még ma is itt vagyok, az Úr bemutatta az ő dicsőségét nekem. Amikor magamhoz tértem, az az ige jutott eszembe: aki él, aki él, csak az dicsőít téged[1]. Kegyelem volt ez. Ha elvisz, az is kegyelem lett volna, mert akkor már ott dicsérném őt, de úgy látszik, nekem még itt kell lennem.
Körülbelül 4 hónapig voltam otthon, az egyik lábam teljesen szétszakadt, kezelésre és tornára kellett járnom. Azonban alig vártam, hogy mehessek vissza dolgozni az imaházhoz.
Annak idején egy Toldi kerékpárral és üres zsebbel házasodtam meg, de volt egy nagyon gazdag Istenem. Most szép nagy családom van, 3 gyermekem, 8 unokám, 6 dédunokám, jól élnek, boldogok. Azt mondják nekem: papa, te vagy a mi kitüntetésünk.
A karácsony fontosságát inkább a bemerítkezésem után értettem meg, akkor lett fontos nekem a megváltás. Nagy ajándékozás nálunk a családon belül sosem volt, de a ’44-es időben akkora szegénység volt, hogy semmilyen karácsony nem volt. Mindenki csak fenyőágakat vágott, nem állítottunk fát. Én akkor gyerekként nagyon sírtam, hogy nekem nincs karácsonyfám. Akkor kiküldtek, hogy menjek el játszani valahová. Közben otthon gyorsan összekapták magukat, és állítottak egy kis karácsonyfát, hogy meglegyen nekem is az örömöm. Később pedig az imaházban megkaptam az első karácsonyi ajándékom is, egy kis csomagot édességgel.
Nagyné Butor Irén
A férjem 2009 őszén stroke-ot kapott, és az állapota fokozatosan romlott. 2022 tavaszán kórházba került, az orvosa azt ajánlotta, hogy keressünk olyan helyet, ahol segítenek a gondozásban, mert rohamosan épül le az egészsége, nem fogom tudni ellátni. Akkor már térdprotézisműtétre vártam és a csípőprotézis is szóba került. Sok sírva, imádkozva eltöltött idő előzte meg, hogy Kaposvárra került az otthonba 2022 őszén. Amikor először említettem a fiaimnak, hogy beköltöznék én is, nagyon tiltakoztak, hogy nem vagyok ide való, ezért eljöttünk hármasban. Amikor végigvezették őket az épületen, tetszett nekik, és a végén ők választották ki számomra az apartmant.
Én egy apartmanba költöztem be, a férjemet ugyanabban az épületben egy alsóbb emeleten gondozták. Akkor mehettem hozzá, amikor akartam, de a gondozása nem az én dolgom volt. 2024. május 2-án kórházba került, engem május 10-én műtöttek. Sajnos a műtétemet követő napon ő elment. Nagyon nehéz volt így a felépülési idő. Küzdelmes hetek következtek, de körülvett a családom, a gyülekezet, ahol sokat imádkoztak értem. A szerető kis közösségben lassan megerősödtem testben, lélekben.
A férjem halála után többen kérdezték tőlem, hogy nem megyek-e el innen, de én itt otthonra találtam. Benépesültek a lakások is, mind a 27-nek van már lakója, és mindenki ismer, tudják, hogy hozzám fordulhatnak. Feladatomnak érzem, hogy akik rászorulnak, azoknak segítsek. Van, akit viszek bevásárolni vagy megveszem nekik, amire szükségük van, de beszélgetek is az emberekkel. Szerettem mindig sütni, az volt az egyik nagy bánatom, hogy kinek fogok sütni ezután – de itt nagyon örülnek a szomszédaim, ha meglepem őket valamilyen finomsággal. Ez a kreatívkodás, a sütés is segített nekem abban, hogy feldolgozzam a nehéz helyzeteket.
Kéthetente találkozunk is az apartmanokban lakókkal, beszélgetünk, megosztjuk egymással a gondolatainkat. Van, hogy meghívunk valakit előadni, vagy ha egy bent lakó utazik, akkor úti beszámolókat is tartunk. Szoros a közösség, kialakult a baráti köröm is, nem olyan itt élni, mint egy átlagos lépcsőházban.
Nyáron voltam a fiamnál és a családjánál Mallorcán, ősszel egy régi vágyam teljesült, az egyik apartmanlakóval Izlandra utaztunk.
71 éves vagyok, alapvetően önellátóan élek, de ha szükségem van segítségre, például a műtétek után, akkor van kihez fordulni.
Egy nagy imameghallgatásom a múltból: nem lehetett gyerekünk. 20 éves voltam, amikor összeházasodtunk a férjemmel, 23 éves koromban daganatot találtak az egyik petefészkemben, ezért azt kivették. Azt tanácsolták, hogy keressek valami életcélt, mert gyerekünk nem lehet, de én ebbe nem tudtam belenyugodni. Könyörögtem Istenhez, kérdeztem tőle, hogy pont nekem nem lehet gyerekem, aki mindig gyerekek között voltam? Mezőcsokonyán egy húsvéti alkalmon Fábián József prédikált, és én végigsírtam a délelőttöt, a gyerekek szolgálatát különösen. A végén lehetett imát kérni. Nem is mondtam el, mit szeretnék, de Fábián bácsi azt mondta, hogy Isten meghallgatta és megadta a kérésemet. Nagy békességet éreztem akkor. Pár hét múlva jöttek a jelek, de én el sem akartam hinni, hogy várandós vagyok. Még abban az évben karácsony másnapján már vittük a kisfiunkat bemutatni a gyülekezetbe. Amikor egy éves volt, imádkoztam, hogy ha lehetséges, még egy gyereket kaphassak, és ezt is megadta nekünk Isten, így lett két fiunk. A kórházban csodagyerekeknek hívták őket, mert ismerték a történetemet. Most már van 8 unokám is, mind fiú, 4 és 20 év közöttiek.
Olyan életet szeretnék élni, amivel be tudom mutatni Isten szeretetét, ez a célom: menjetek és tegyetek tanítványokká minden népet[1]. Ránk van bízva, hogy lelkeket mentsünk. Mindig volt feladatom az előző gyülekezetemben is, hiszem, hogy itt is szükség van rám, és szolgálhatok azzal, amim van.
Kovács László Attiláné, Manci néni
Biztos, hogy Istennek valami terve van velem, mert a családomban senki sem érte meg ezt a kort, én már 92 éves vagyok. Mondtam Istennek, hogy vigyen haza, de azt kaptam tőle: „elég neked az én kegyelmem”[1], ne sürgesd az időt. Azóta nem sürgetem, majd az Úr tudja, mikor akar hazavinni, nála van a kezdet és a vég.
Az életemben sok nehézség ért. A házasságom nem jól sikerült, elváltam a férjemtől, egyedül neveltem a gyermekeimet.
Az első szívinfarktusom 1984-ben volt egy áramütés után. A Szegedi Konzervgyárhoz tartoztam, targoncavezető voltam, és volt egy tanulóm, aki nem kapcsolta le az áramot, így a 380 Volt megütött, kb. 4 métert repültem. Utána 5-6 napra lett infarktusom, de akkor nem mertem beszélni az orvosoknak az áramütésemről, nehogy a tanulót is és engem is megbüntessenek a munkahelyemen.
1994-ben elveszítettem a fiam, öngyilkos lett, a lányom 2000-ben rákban meghalt. Akkor nem voltam még hívő, és a sok fájdalomban nem találtam a helyem. Fáradt, életunt, elkeseredett voltam. Makovei János testvér a feleségével együtt sokat imádkozott értem, mert ha a gyermekeimről beszéltem, csak sírtam – akkor nem tudtam volna vállalni egy riportot. Most már tudok sírás nélkül is mesélni azokról az időkről.
2004-ben voltam itt Kadarkúton egy konferencián, akkor tértem meg, utána be is merítkeztem. Azóta érzem, hogy az Úr velem van mindennap a sok fájdalom ellenére, ami ért.
2008-ban költöztem be a Vóta-kastélyba. Az otthont már régóta ismertem, és már régebben mondtam a gyermekeimnek, hogy ha nyugdíjas leszek, akkor ide akarok beköltözni.
Itt az otthonban mindennap részt veszek a foglalkozáson, amíg a szemem jó volt, nagyon sokat olvastam, de mióta már nem látok annyira, azóta inkább fejtörős játékokkal játszunk.
Itt voltam akkor is, amikor 2012-ben a kastély leégett, én vettem észre a tüzet. Fönt laktam a tetőtérben, este későn feküdtem le, és egyszer csak hallottam, hogy úgy pattog a pala, mint amikor géppuskával lövöldöznek. Arra gondoltam, hogy talán háború van? Kinyitottam az ablakot, és dőlt be rajta a füst. Szaladtam le a nővérekhez, és szóltam, hogy ég a tetőtér. Én már nem tudtam visszamenni a szobámba. A nővérek a karjukon hozták le az aulába a fekvőbetegeket. Nagy hó volt és hideg, de a jó Atyám úgy megvédett bennünket, hogy még csak meg sem fázott senki.
Bodrogra is átköltöztem, ott tudtam segíteni a takarításban, ablakot pucoltam. Azt sem tudtuk, hogy felépül-e még a kastély. Sokat imádkoztunk akkor is, mikor le kellett állni az építkezéssel, mert elfogyott a pénz. Pár nap múlva kaptuk a hírt, hogy mégis lehet folytatni. Tudom, hogy az Úr keze volt ezekben a dolgokban, ami segített. Volt, aki azt mondta, hogy nem kerülünk vissza soha, és mégis 2015-ben visszaköltözhettünk a kastélyba.
Annyi mindent, amit kibírtam, nem sok asszony bírna ki. Mégis azt mondom, hogy jók a próbák, mert minél több próbát kapunk, annál jobban ragaszkodunk az Úrhoz –, mert nincs más, csak egyedül Jézus, akibe bele tudunk kapaszkodni. Semmi más nem érdekel, mert nekem ezen az úton kell haladni, és nem félrelépni, hanem felnézni Jézusra, és a kereszt tövében megnyugodni. Én úgy érzem, hogy a jó Atyám nagyon sok mindent megbocsátott nekem, mert szeret.
Nekem azután lett igazi karácsonyom, hogy ide az otthonba bekerültem. Itt olyan sok szeretettel fognak körül, hogy a családomtól se kaphatnék többet, és nekem ez elég.
[1] 2Kor 12,9
[1] Mt 28,19
[1] Ézs 38,19
