Isten a fejben
Ne ábrázold az ábrázolhatatlant!
A keresztények tisztában vannak azzal, hogy a Szentírás szigorúan tiltja a bálványimádást és a bálványképek készítését. A klasszikus felszólítás a Tízparancsolatból tökéletesen idevágó: „Ne csinálj magadnak faragott képet…”[1]. Ezt megelőzően pedig arról olvashatunk, hogy Isten arra kéri az övéit, ne forduljanak idegen istenségek felé. A bálványszobrok ugyanis nem voltak mások, mint idegen istenek fizikai reprezentációi. Másként fogalmazva, a különféle kultuszok, irányzatok, vallások követői elképzeltek maguknak isteneket – ezek működését és tetteit pedig gyakran mintázták arról, ahogy saját társadalmuk működött –, és konkrét formába öntötték őket. A bálványszobrok gyakran úgy néztek ki, mintha egy embert és valami földöntúli jelenséget összekevernének: fejük és végtagjaik voltak, akár egy embernek, vonásaik mégis sokszor félelmetesek, nem feltétlenül emberszerűek, túlvilágiak, az embertől eltérők.
A Biblia azonban azt mondja Istenről, hogy őt nem lehet semmilyen formába belefoglalni. Az ábrázolás tilalma mögött valószínűleg az a teológiai gondolat is megtalálható, hogy az igaz Isten egyrészt szellemi lény (így tehát nincs fizikai teste), másrészt teljesen más, mint az általa teremtett világ, azaz egy szobor nem tudja visszaadni a milyenségét. Ha Istent túlságosan konkréttá tesszük, azzal valamit elveszünk az isteni lényegéből! Ezt nem csak az ószövetségi időkben volt fontos tudni, hanem itt és most nekünk is az:
