A várakozás maga a történet
Nyáron várjuk a hideget, télen várjuk a meleget, hétfőn várjuk a hétvégét, hétvégén pedig az újabb hétvégét. Mindig a következő dologra várunk, és nem éljük meg azt, ami éppen most van. Imádkozunk valamiért, megkapjuk és máris megyünk Istenhez a következő kérésünkkel. Bizonyságok fellegei vesznek minket körül[1] – elcsépelten hangozhat, de annyira igaz. Ha megnézem a saját életemet, azt látom, hogy megválaszolt imákban élek. Annyi minden van ma az életemben, amiért évekkel ezelőtt imádkoztam. Úgy gondolom, hogy ezt nagyon sokan elmondhatjuk. Van ezért hála a szívünkben? Meg tudjuk élni a pillanatot? Tudunk örülni annak, hogy Isten mennyi mindennel ajándékozott meg minket? Vagy csak arra fókuszálunk, amit még nem kaptunk meg?
A várakozást kísérheti izgatottság és szorongás is. Különböző érzések, de egy mégis közös bennük – szeretnénk, hogy mielőbb megkapjuk várakozásunk tárgyát. Ha izgatottak vagyunk, akkor azért, hogy minél hamarabb élvezhessük, ha szorongunk, akkor pedig azért, hogy minél hamarabb túlessünk rajta. Egyik esetben sem éljük meg a jelent, mert a gondolataink már a jövőben vannak. A várakozás azonban nem egy hiábavaló kitérő, egy szükséges rossz, amin át kell mennünk ahhoz, hogy eljussunk a célig. A várakozás nem a történet része, hanem sokszor maga a történet.
Istennek terve van a várakozással, és ő
