Az „Ószövetség Istene” és az „Újszövetség Istene”
Tulajdonképpen már a leggyakoribb megnevezések között is különbség van, mert míg a héber Biblia Istent többnyire Elohimnek, Jahvenek és Adonájnak nevezte, addig Jézus következetesen Atyának szólította Istent, ami előzőleg soha nem történt meg. Ez valójában Jézus új kijelentése volt Istenről, ami addig és főleg nélküle nem volt hozzáférhető senki számára. Ahogy Urunk a főpapi imájában fogalmaz: „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból.”[1] Ez az új kijelentés ugyanakkor nem mondott ellent az előzőeknek, hiszen Jézus ugyanazokat az igéket alkalmazta az Atya megnevezésére is, amelyeket a zsidóság saját Istenére használt. A tanítványok ezt jól tudták, sőt a többi zsidó is, hiszen éppen azért háborodtak fel, mert az ő Istenüket Jézus saját Atyjának tartotta[2]. Vajon a kezdeti egyetértések után hogyan jutott odáig sok keresztény, hogy mégis megkérdőjelezte a két személy azonosságát?
A félreértés tulajdonképpen pogány hatásra történt, mégpedig abban az időben, amikor már nemcsak zsidók, hanem pogányok is megjelentek a gyülekezetben. Ők merőben más kulturális és műveltségi körből érkeztek, és sok tekintetben mást gondoltak a világról, mint a zsidóság. A művelt pogányok a görög filozófiából többnyire azt tanulták, hogy az anyagi világ nemcsak alsóbbrendű a szellemi világhoz képest, de romlott is. Ezek után viszont felvetődött a kérdés, hogy
